Agyzenéből szívzene: Thom Yorke-szólók a friss album tükrében

Teljes közhely, de a Radiohead az az elmúlt harminc évben, mint ami a Beatles, a Rolling Stones és Bob Dylan volt a poprocktörténet első évtizedeiben. Ahogyan annak a korszaknak a meghatározó zenei újságja, a Rolling Stone magazin máig nem tud az említettek felé érzett imádatából engedni, úgy a 21. század trenddiktáló zenei orgánuma, a Pitchfork a Radioheadet emelte elérhetetlen piedesztálra: szerintük a kilencvenes évek legjobb albuma az OK Computer, és szerintük a kétezres évek legjobb lemezét is a Radiohead jegyzi a Kid A-vel.

De nézzük a mérhető szubjektivitás, a 21. századi közösségi tér, zenerajongás szempontjából legnépszerűbbjét, a Rate Your Music minden idők albumai listáját: az első tízben három (azaz 3 darab!) Radiohead albumnak van helye a legnagyobb zenesznobok szerint. A mai értelmezés szerint a poptörténet legjobb zenekara a Radiohead.

Ha vitatkozol ezzel az állítással, akkor a kisebbséghez tartozol.

De ez a kiemelés vajon milyen nyomást gyakorol a tagokra? És a frontember, Thom Yorke szólólemezei ehhez a kiemelt státuszhoz képest mit testesítenek meg?

A mű és a magánélet románca

A mindig újat, forradalmit húzó zenekar pályáján eddig egyszer volt törés. Nem is törés, inkább összecsuklás, egy lassú eldőlés. A 2011-es The King Of Limbs fáradtsága a bizonyíték, hogy ők sem csodalények. És innentől Yorke karrierjében és magánéletében sem a legfényesebb évek jöttek. A kettő közötti összefüggés kibontása persze inkább legyen egy zenepszichológiai doktori tárgya, de nézzünk csak rá egy pillanatra!

Kezdjük azzal, hogy a friss, ANIMA című harmadik Yorke-szóló az eddigi legjobb. Eleve jó fonalat kap el, hiszen a legutóbbi Radiohead-album, a 2016-os A Moon Shaped Pool művészileg szintén felemelkedést hozott. Amikor Yorke 2006-os első szólólemeze (The Eraser) kijött, akkor előtte a Radiohead egy olyan lemezzel (Hail To The Thief, 2003) vált végképp generációja legmeghatározóbb zenekarává, amelyik sem csúcsmű, sem olyan radikálisan forradalmi nem volt, mint az előzmények.

Ez az első szólóalbum – amit az „önállóan is megmutatni” természetes vágya szült – viszont elég érzékletesen jelezte, hogy mi az, amit ő tesz bele a Radioheadbe, főleg az azt megelőző utóbbi néhány évben.

A kísérleti elektronikát, nyilván.

És mutatta azt is, hogy ez önmagában is érdekes, de a többiek nélkül nem feltétlenül zseniális. Miközben a többiek is mutatták szólózásaikkal a maguk hozzáadott értékeit, Jonny Greenwood gitáros például film- és kamarazenés érzékenységét. Ezek a mozaikok a következő Radiohead-lemezen (In Rainbows, 2007) tökéletesen álltak össze, mintha a tagok is jelezni akarták volna, hogy de azért együtt képesek ám a legtöbbre.

A mélypont azért van, hogy ki lehessen jönni belőle

Ennyi csúcsteljesítmény után végül is nem volt meglepő, hogy a folyamatos revelációt még a Radiohead sem tudta egy teljes pályán át fenntartani és leggyengébb lemezével (The King Of Limbs – és nem, a lesajnált 1993-as debüt is jobb ennél) azt sejtette, hogy elfogyóban a bizonyítási vágy. És ezzel Yorke következő projektje, a szólódebüt témáit afféle szupergruppal – benne Nigel Godrich állandó Radiohead-producerrel, az RHCP-s Flea-vel és másokkal – tovább boncolgató Atom For Peace egyetlen albuma (az izgalommentes, glitchpopos Amok 2013-ból), majd második szólólemeze (a BitTorrenten kidobott 2014-es Tomorrow’s Modern Boxes) is szépen rezonált.

Neki sem ezek élete lemezei, sőt. Aki a művész és az alkotása közötti magánéleti vonatkozásokba szeret belelátni összefüggéseket, az itt – mint utólag kiderült – bőven kap muníciót. Ekkoriban már válságban volt Yorke 23 évig tartó szerelmi kapcsolata, ami 2003 óta házassági kapcsolat is volt. És a hideg, nyomott, absztrakt második szólóanyag alapján ez eléggé nyilvánvaló is.

Yorke-ék 2015-ben különváltak, és ez a fajta lezárás, a katarzis az egyik legjobb Radiohead-lemezen is átüt. A melankolikus, minden korábbinál inkább befelé forduló, depressziós, de közben nagyon is felemelő A Moon Shaped Pool újra megtalált zenekari egységet, csúcsformát mutat és összegzése is annak, hogy mi mindenben jó ez a formáció. A jó formát pedig Yorke a mostani szólólemezre is továbbmentette. Sőt, saját lemezeit tekintve most először tűnik úgy, hogy teljesen biztosan uralni tudja az anyagot, hallatszik, hogy mit szeretne és azt el is éri.

A lemez, amibe beletette a lelkét

Pedig az A Moon Shaped Pool általános sikerét („visszatértek!!!”) beárnyékolta, hogy Yorke volt felesége még az év végén elhunyt daganatos betegségben. Az ANIMA című harmadik szólóanyag természetesen gyászol is, de közben ez a legoptimistább, leginkább „feldobott” Yorke-szóló. Mielőtt elengednénk a magánéleti vonatkozásokat: az énekes-dalszerző legalább 2017 eleje óta randizik új partnerével, Dajana Roncione olasz színésznővel, aki a lemezhez készült negyedórás, Prágában és Franciaországban forgatott Paul Thomas Anderson-kisfilmben is feltűnik táncosként.

Az ANIMA persze nem ilyen egyszerűen kétpólusú. Az már az elsődleges rétegeit hallva egyértelmű, hogy ez a legegységesebb szólólemez, mintha Yorke végig egyfajta minimalista hangszerparkkal rögzítette volna. Persze közelebbről kitűnik, hogy mennyire változatosak a ritmusok, amik különben a szokásos Yorke-világban mozgatnak: IMDM, glitchpop, ambientes artpop.

A dalok meg úgy épülnek fel, hogy a disztópikus Yorke-sci-fiben ezúttal egy kicsit jobb érzéssel kalandozhatunk, mintha a vezetőnk is biztosabban tudná, hol a kijárat,

és ezért az út során könnyedebb hangot üt meg.

Persze ez a disztópia ezúttal is Yorke fejében bonyolódik, sőt úgy az ő agyában, hogy közben maga a művész alszik. A lemez központi egysége az álmodás és persze a tudattalan témáin keresztül vetít zenével kísért kisfilmeket. Naná, hogy egy álmatlan, alvásproblémákkal súlyosbított időszak ihlette, amibe keveredett alkotói válság és szorongásos periódus, de hiszen ismerjük a vonatkozó életrajzi elemeket. A lélek is így kerül ide, Yorke meggyászolja gyermekei anyját, de a szíve újra szeret és ezt sem tudja elrejteni. Nem is akarja, nézzük csak meg milyen szokatlanul életvidám a lemezről szóló jó hosszú interjúfilmben (lásd lent).

A lemez egyik központi dala, a Dawn Chorus ezt a kettőséget dolgozza fel, a megbánás és remény egyformán erős benne. Máshol viszont egyértelmű, hogy a Jung-féle tudattalan teóriája is nagyban hatott az anyagra, mintha arra támaszkodva mondaná azt a dalszerző, hogy tessék, meztelen vagyok, ez vagyok én. Ez felszabadító érzés és hatása át is jön a dalokon, amelyek ezáltal minimalizmusukban is telítettek lesznek. Hogy a lemezre mekkora hatást gyakorolt Yorke tavalyi filmzenés alkalmazott melója (az újraforgatott Suspiria hatásos kísérőzenéje), az nem annyira egyértelmű, viszont a kísérőfilm tánckoreográfiáját a Suspiria koreográfusa hozta össze.

És az is kérdés, hogy Billie Eilish inspirálja-e a popzene egyik nagy géniuszát, az viszont bizonyos, hogy az aktuális szupersztár koncertjén Thom Yorke baromi jól érezte magát szerelme és gyerekei társaságában, és ezt még Sam Smith jelenléte sem tudta elrontani.

Szóval ez Thom Yorke legjobb szólólemeze. Apró dolgokon múlik, hogy mi az, ami bárkinek elnyeri a tetszését, és ezen apróságokból, abból, hogy ezek a részletek mind mennyire pozitívan állnak össze, jön létre az, hogy egy előadó igazán kiemelkedő lesz.

A Radiohead a világ legnagyobb zenekara a 21. században. Ezt természetesen én is belátom, miközben a bevezetőben említett meghatározás szerint a kisebbséghez tartozom. Az agyam elismeri a teljesítményüket, a szívem nem. Yorke szólópályáján most jött el az a pillanat, amikor felért ahhoz a minőséghez, amit zenekara képvisel. És ezt valahol a szívem is nyugtázza.

Thom Yorke felszabadult, 37 perces interjúfilm a friss albumról:

Published July 16, 2019. Words by Dömötör Endre.