Perzsa csavar: Sevdaliza sötéten vonzó popja élőben is megfordítja a gravitációt Budapesten

15 évesen lépett le otthonról, hogy sok szenvedést megélt ősei életútjáról letérve saját otthonra találjon. Ami a zene lett.

Szavak: Dömötör Endre

Az iráni születésű Sevdalizának a génjeiben van a perzsa kultúra, de a Hollandiában felnőtt producer-énekesnő a nyugati popvilágot is nagyon érti. A kettő keresztezéséből pedig az egyik legizgalmasabb kortárs elektronikus R&B-popot hozza ki, pazar élő produkcióval, mint azt hamarosan láthatjuk az őszi Telekom Electronic Beats Festivalon.

Irán irányít, de minimum inspirál

A perzsa származású, Teheránban született Sevda Alizadeh (milyen egyszerű és nagyszerű a művészneve és annak eredete, nem?) ötéves volt, amikor szüleivel Hollandiába költöztek. Ott nőtt fel, és annyira a nemzet érdemes tagja, hogy a sportban is kiemelkedő tehetség egészen a holland ifjúsági válogatottságig vitte – kosárlabdában! A féltucatnyi nyelven folyékony, kommunikáció szakon diplomázott Sevdaliza végül a zenében talált végképp önmagára, énekével ösztönösen ki tudta kifejezni és adni magából frusztrációit.

És nagyon nincs ezzel egyedül külföldön élő perzsaként, hiszen egyre többen vannak és egyre jelentősebbek az iráni származásúak a popzenében, főleg az elektronikus tánczene határán – a legrégebb óta ismertek és jelentősek a Deep Dish-duó Amerikában élő, és szólóban is jelentős tagjai: Dubfire és Sharam.

Őket azonban az utóbbi években számos igen figyelemreméltó alkotó követte: a Londonban letelepedett Ash Koosha folyékony halmazállapotra emlékeztető jövőzenét fabrikál, a Hamburgban székelő Sote hazája népzenéjét elektronizálja lélegzetelállítóan, szintén Németországban alkot nagyon mély terekkel agyrobbantó deep house-t a Blade&Beard páros (a Raving Iran című, helyi tánczenei színtérről és az emigrálás nehézségeiről szóló film főszereplői), Párizsban talált otthonra a népzenés-avantgárd 9T Antiope és elektroakusztikus UK bass-es kísérleteivel Mahdyar, aki a Magyarországon is vetített Perzsa macskák című, iráni underground zenéről szóló Cannes-i díjnyertes film kísérőzenéjét is szerezte.

Meg persze ott vannak az Iránban élő alkotók, akik csak az elmúlt szűk tíz évben kezdtek szaporodni, főleg miután az iráni rezsim 2013-ban egy kicsit enyhített az elektronikus zene szabályozásán (büntethetőségén): Idlefon ambient-glitch-e, Siavash Amini súlyos ambientje, a Temp-Illusion csavaros experimentális elektronikája, Rojin Sharafi sokrétű elektroakusztikája vagy épp Nesa Azadikhah, aki Teherán város mindennapi zajait fordítja át zenébe – és még sokan mások, amint az anyaoldalunk is megénekelte, akik mind előremutatók, és eséllyel a világ zenéjére is hatást gyakorló új áramlatot képviselnek.

És persze itt van Sevdaliza, akinek a hangzása triphopot, alternatív r&b-t, glitches hiphopot, ambientes popot és perzsa dallamokat olvaszt egybe sejtelmesen.

Lelépsz otthonról, hogy megtaláld magad a zenében

Szóval a perzsa/iráni robbanás az elektronikus zenében nem csak jön, vagy készül, de itt van, és ugyan Sevdaliza dalai a nyugati popzenéből indulnak ki,

szülőhazája dallamvilágának hatása is egyértelmű. Igaz, ezt ő is csak utólag hallotta ki, miután mások, például egy zeneprofesszor rámutatott,

hogy melódiái rokon vonásúak a sajátos perzsa dallamokkal. Sevdaliza 15 évesen lépett le otthonról, hogy sok szenvedést megélt ősei életútjáról letérve saját otthonra találjon. Ami a zene lett. A Rotterdamban élő énekesnő egy helyi producerrel, Muckyval kezdte hiphop és triphop inspirálta dalait megszülni 2011-12 körül (első magánkiadása, a Zwartgoud EP 2012-es), amikből 2015-re lett két EP-nyi (The Suspended Kid, Childern Of Silk), már egészen érett, basszusnehéz, népének folkfoszlányaival is beszőtt, hol avantgárd elektronikás, hol triphoposabb felvétel.

A nyers és tiszta dalok harmadik fontos zenei összetevője az akkoriban kikristályosodott 21. századi r&b, az elektronikus, hideg, akár ipari hatásokkal felvértezett modern soul volt, a la James Blake, How To Dress Well, Holy Other, FKA twigs, Kelela.

De Sevdaliza inkább hangulatukban szereti megfogni szerzeményei lényegét, mintsem rokon hangzásokban,

amelyek nem is feltétlenül voltak rá hatással. Bár a Homogenic-korabeli Björk, vagy a Portishead világa azért elég jó fogódzó olyanoknak, akiknek az ilyen párhuzamok segítenek. Mindez első nagylemezét, az amúgy elég változatos 2017-es ISON-t is jellemzi, a tavalyi hétszámos The Calling EP némileg artpoposabb, introvertáltabb, idei dalai, a The Darkest Hour és a Martyr pedig részben a szintis-táncosabb irányba, részben a perzsa pengetősöket és vonósokat is beemelő élő zene felé léptek előre.

Nőiség, anyaság, identitás

Sevdalizára az egyik legnagyobb hatással Janet Jackson 1997-es The Velvet Rope című soulpop albuma volt, amit 16 éves korában vett meg, és ami felnyitotta a szemét saját szexualitására.

Az önmagát kereső lázadó, a gyerekkori otthont hátrahagyó, másik országban felnövő félig idegen, a nőiség témáját a jelen kontextusában megérteni akaró dalszerző természetes módon keresi identitását a dalaiban. Sőt, nem csak keresi, de ezzel a kutatással meg is találta azt. És persze kutat tovább, kutatja például, hogy a nemi szerepeket, nemi korlátokat lebontó korszakban milyen lehet az anyaság megélése.

A debütlemez idején már ez is központi téma volt, nem kis részben azért is, mert az otthonról lelépő 15 éves eddigre saját anyjával is békére jutott és persze megszülte a jelen idejű Sevdalizát. Nem mellesleg 2016-os kisfilmje, a The Formula, amit Emmanuel Adjei rendezővel közösen készített és három dalát tartalmazza, szintén az anyaság témáját érintve beszél fájdalomról és veszteségről.

Folyékony vizuális kommunikáció(ból)

Sevdaliza nemcsak zenével, de vizuálisan is folyékonyan beszél hozzánk. Produkciójának alapvető építőkockája a képi elem, legyen az lemezborító, fotó önmagáról, vagy mozgókép: minden kislemezéhez készít és készített videót, leginkább a sebezhetőség és az “emberi” érdekli, az archetipikus női karakterek, akiket kortárs jelenetekbe illeszt. Az első nagylemezt egy absztrakt videó is kíséri teljes egészében. Korai klipjeit maga rendezte, gyakori alkotótársa a kisfilmet is társrendező Adjei, de mindegy is, ki a direktor, mert

mindről ordít, hogy valójában ki tartja kezében a szálakat és kreál szürreális, mindig gondolatébresztő vizuális kíséretet.

Első perzsa nyelvű dalához, a Bebinhez viszont nem készített klipet, hiszen az a szerzemény az embertelen politikai klíma, a rasszizmus, Trump muszlimokat kirekesztő (és gyorsan botrányossá lett, majd felfüggesztett) 13769-es elnöki rendelete ellen született tiltakozás, ami az énekes-dalszerző szerint önmagában, médiatámogatás nélkül is örökérvényű. És milyen igaza van!

Sevdaliza nagyon tudatos, nagyon termékeny és lehengerlő előadó, koncerten is. Pontosan az a karakter, akit látni kell, mert összetett produkciója, amelyben túlfűtöttségnek, és azt totálisan ellenpontozó jeges áramlásnak, na meg a táncnak is nagy szerep jut, élőben további rétegekkel teszi még hatásosabbá amúgy is igen hatásos zenéjét.