Mit tanult a világ Avicii-től? - Electronic Beats Hungary

Mit tanult a világ Avicii-től?

Júniusban jelent meg Avicii Tim című posztumusz albuma, bő egy évvel a szupersztár dj öngyilkossága után. Az eltelt időszakban rengeteget tanulhattunk a dj-k, popzenészek és szupersztárok mentális egészségéről.

Szavak: Dömötör Endre

Annyira nyilvánvaló, hogy a popzene kifacsart sztárjai mellett a kisebb és nagyobb szupersztár dj-k mentális egészségét is kikezdi az életmód, amit élni kényszerülnek. Tudjuk jól – mert maguk az előadók mondják el – hogy Kanye West, Britney Spears vagy éppen Justin Bieber lelki betegségekkel küzd, ám a nagyszínpados lemezlovasok körében ez a kérdés az utóbbi évekig csak nagyon ritkán került felszínre. Például akkor, amikor Avicii 2016-ban (huszonhat évesen) visszavonult a turnézástól fizikai és lelki egészségügyi okokra hivatkozva. A világ azonban erről – mármint a probléma gyökeréről – ekkor még csak módjával vett tudomást. Avicii 2018. április 20-án aztán öngyilkosságot követett el. Na, ekkor már egy kicsit mélyebben elgondolkodtunk a dolgon.

Ahogyan egy hónappal később Pete Tong is feltette a kérdést az ibizai International Music Summit konferencián: “hogyan juthattunk el idáig?”

Rajongók százai emlékeztek meg Avicii halála után pár nappal Stockholmban (Fotó: Fredrik Persson/TT)

Kegyetlen, hogy egy ember saját kezű halála, ilyen végleges döntése kell ahhoz, hogy egy probléma mélyére nézzünk – de így megy ez az élet számtalan területén. Ilyenek vagyunk mi, emberek.

Azóta a dj-k táborából is egyre többen beszélnek problémáikról, tanulmányok születtek, amik a veszélyekre figyelmeztetnek és például Avicii néhány hete megjelent harmadik albumának bevétele szintén ezt az ügyet segíti: a nevét viselő, családja által létrehozott alapítványt, a Tim Bergling Foundationt támogatja, a szervezet pedig (más, főleg környezettudatossági ügyek mellett) ugyancsak a mentális egészségre hívja fel a figyelmet.

A szupersztár-lét kicsinál

Semmiféle pszichológiai végzettség nem kell ahhoz, hogy bárki belássa: a szupersztár-lét kicsinál. Esettanulmányokra, tudományos tézisekre sincs szükség, hogy tudjuk, a popsztárok iránti globális rajongás, egy zenész felemelése soha korábban nem érzékelt jelenséghez vezetett.

A hatvanas évekig a legismertebb emberek nem találkoztak tömegesen azokkal, akik ismerik a munkásságukat, szeretik, pláne rajongva imádják őket. Se az írók, se a politikusok, ekkoriban még a sportolók sem, de még a filmszínészek sem,

hiszen az egy-egy filmpremierre megtelt legnagyobb moziban sem fértek el annyian, ahány szempárral az első földkerülő világturnék pop- és rockzenészei szembenéztek.

A Beatles nem is olyan sok év után abba is hagyta az élő fellépéseket, nem bírtak mit kezdeni a sikoltozókkal, azzal, hogy mindenki akart belőlük egy darabot. A többség persze nem vonult, nem vonul vissza, de ennek a rajongásnak a hatását tényleg csak kevesen élik át, még kevesebben tudják szavakkal visszaadni, hogy milyen érzés.

Pláne a sötét oldala. Michael Jackson átalakulása mindenki szeme előtt zajlott, mégse tudjuk pontosan, hogy benne mi ment végbe. Mi mit váltott ki Kurt Cobainben vagy Amy Winehouse-ban? A példák sora egyre hosszabb és persze minden egyes eset egyedi. De ezekbe az életekbe nehéz nem belelátni egy általános tényezőt. Azt, hogy milliók szeretetével, vagy sok esetben annál is többel, nagyobbnak gondolt felelőséggel kell megküzdeni, ami az egyes esetekből nagy egésszé összeállva felfoghatatlan lehet. Ha nem is akartad, szupersztár lettél.

Lelki betegségekről egyre nyíltabban

Rengeteg tényező alakítja a popzenészek sorsát, a siker persze elsődleges, amihez alaptartozékul jár a hozott személyiség és szinte kikerülhetetlen a zeneipar méteres hullámokkal maga alá temető működése és hatása. Miközben az egész arról szól, hogy egy kicsit mindenki jobban érezze magát, ott van az is, hogy maguk a milliókkal szembenéző előadók kezdik elveszíteni az egyensúlyt. És kezdik egyre rosszabbul érezni magukat.

Ami nehezen passzol a rockandrollhoz, de persze van elég módszer a probléma elfedésére, ami csak tovább fokozza a bajokat. Ha csak a legutóbbi két év zenészhalálaiból felelevenítjük Chris Cornell (Soundgarden), Chester Bennington (Linkin Park), Dolores O’Riordan (The Cranberries) és Keith Flint (The Prodigy) esetét, szembetűnő, hogy Avicii-hez hasonlóan mennyien küzdenek depresszióval, egyéb betegségekkel, és mennyire nem találnak belőle kiutat, akkor sem, ha közben nyíltan beszélnek problémáikról és közben milliók rajongják zenéjüket.

Elvistől Bruce Springsteenen át Karen Carpenterig rengetegen küzdöttek és küzdenek mentális zavarokkal, de erről beszélni régebben még annyira sem tűnt rockandrollnak, mint manapság. Ami a hétköznapi életben stigmának számít(ott), az egy popsztárnál a szomorú dalok előadásával is közönsége megsegítésébe fordult át. Pedig személyes problémáik ettől még valósak maradtak.

Sinéad O’Connor, aki annyi mindben volt úttörő, saját bipoláris zavaráról is az elsők között beszélt egészen nyíltan, majd azóta is a nyilvánosság előtt küzd betegségével, démonaival. A fentebb említett, elmúlt években öngyilkosságot elkövető zenészek (O’Riordan esetében halálának hivatalos oka tragikus baleset, gyógyszerre ivott nagy mennyiségű alkoholt és megfulladt) mind hallattak segélykiáltásokat, de mind beszámoltak állapotuk javulásáról is. Avicii 2016-ban, már igen súlyos alkoholbetegség és depresszió után hagyta abba a turnézást, róla szintén jó hírek érkeztek ezután. A mentális betegségekről az elmúlt években már a popzenei térben sem ciki beszélni, de hogy komolyabban szembenézzük a problémával, ahhoz az említettek halála mind hozzájárult.

DJ-k, akik végre beszéltek róla…

A dj-k, elektronikus zenei producerek körében sokáig még annyira sem merülhetett fel ilyesmi, mármint, hogy lelki betegségekről beszéljenek, mint a pop- és rockzenészek táborában. Azt a nagyvilági életet élik, amit bárki csak irigyelhet. Ki ne szeretne folyamatosan bulizni? Hát az, aki ezt tényleg kipróbálta: a dj.

Ennek az életmódnak a problémáit, persze általános szinten, már a műfaj legismertebb filmjei (Berling Calling, Nesze neked Pete Tong) is felhozták. Jól dokumentált Sasha példája is, akit maga alá temetett az elvárások súlya, de amikor 2014-ben a DJBroadcast az elektronikus zene utolsó tabujaként írt a mentális egészségről, az még egészen szokatlan jelenségnek számított.

 

Pedig a szakmával járó kiváltó okok nyilvánvalók. Megszűnik a magánélet, transzformálódik az énkép, a nagy sikerek után eltűnnek a kihívások, de megjelenhet az imposztor szindróma is, amikor a dj attól retteg, hogy nem elég jó (hogy mást ne mondjunk, a legtöbb lemezt eladó kortárs popsztár, Adele is hasonlóban szenved – lásd még: 17 popsztár mentális problémákról), aztán ott van az, hogy a megízlelt hírnév és csillogás örökkévalóságába kapaszkodna a dj. És akkor a hétköznapi problémák még nyilvánvalóbbak: a rengeteg utazás, az azzal járó biológia egyensúly felbomlása, az alváshiány, a felpörgetőktől kialakult függés.

A kiégés persze minden szakmában általános jelenség, de a kiégés tünetein túli mélységben – Avicii előtt, és Sashán túl – csak kevesen beszéltek nyíltan a dj-k körében fellépő mentális betegségekről. Laidback Luke, Danny Tenaglia, Seth Troxler, vagy Motor City Drum Ensemble viszont már a 2000-es évek végén, 2010-es évek elején megtette, utóbbi a Resident Advisor által forgatott, témába vágó erős portréfilmben is. Attól, hogy sikeres vagy, még nem biztos, hogy boldog is.

…Avicii viszont belehalt

A karrierjét 2007 körül kezdő Avicii a 2010-es Seek Bromance-szal és a 2011-es Levelsszel betört a mainstreambe, és onnantól viharsebesen az EDM egyik csúcshőse lett, producerként és dj-ként egyaránt. Valójában azonban electróhouse-os, rádióban is helytálló hagyományos popzenét készített, olyan érzékenységgel, hogy legnagyobb slágereivel könnyedén érte el a legszélesebb tömegeket. Úgy, hogy közben egy egyszerű, szerény lélek volt, akinek kezdettől túl sok volt a tömeg előtt szerepelni – ahogy maga is bevallotta,

introvertált létére extrovertáltat akartak faragni belőle.

Ezt masszív alkoholfogyasztással ellentételezte, amitől persze nem is olyan lassan, de annál biztosabban kikészült. Kórházi kezelések, műtétek következtek (eltávolították még az epehólyagját is), aztán a visszavonulás, mint egyetlen járható út a túléléshez. Dokumentumfilmet forgatott róla közeli barátja, Levan Tsikurishvili.

Az őszinte pillanatokkal teli, popsztárokat ennyire kitárulkozóan igen ritkán bemutató 2017-es doksi, az Avicii: True Stories nemcsak rajongóinak volt szemfelnyitó, hiszen utána határozottan és hatványozottan több szó esett a színtéren belül is a mentális egészségről és a dj-lét sötét oldaláról. Benga, Ben Pearce, a leftfieldes Neil Barnes mind megvallották problémáikat, miközben Avicii nem tudott megbirkózni a sajátjaival.

Sikere, zenéi befolyásolták a 2010-es évek pophangzását: generikus (ál)boldogság-hormonnal beoltott, lassított tempójú dalok, fékezett elektro house-zal, tropical popos house-zal, mindenféle bedobott random (akár countrys!) stíluskalandozásokkal, értelmezhetetlenül egymásba mosott hangszerekkel és hangszínekkel. Ugyanolyan tánczene, mint rengeteg tánczene előtte, ugyanúgy fognak nosztalgiával gondolni rá, akiknek ez jutott fiatalként. (Friss, harmadik stúdiólemeze, a halála után barátok által véglegesített Tim aligha jelenhetett volna meg így, ha nem ilyenek a körülmények.)

Az ismert és a legutóbbi poprockzenész-halálokhoz képest Avicii-é azonban abban más, hogy

egy olyan műfaj veszette el egyik legnagyobb sztárját, amelynek vezető alakjai között az öngyilkosság lényegében ismeretlen volt eddig.

És abban is más, hogy a legnagyobb boldogságbomba-zenékről kell másképp gondolkodnunk ezután. A rocksztárokhoz hasonlóan Avicii is bevallottan büntette szervezetét a rengeteg itallal, és fájdalomcsillapító-függőség is kialakult nála. Visszahúzódó alkatként állt ki tízezrek elé, egy-egy üveg tömény bátorító hatása alatt.

Nézem a 2011-es Tomorrowland Avicii-fellépését. Áll ez a teljesen átlagos svéd gyerek a teljesen átlagos, béna hajával, a teljesen hétköznapi, béndzsa ruhájában és elindít egy Coldplay-számot, száll a szélben Chris Martin mindig himnikus éneke, és tízezrek veretik rá, az alákevert dropra meg megőrülnek, együtt, a nagy boldogságban feloldódva. És a svéd átlaggyerek az átlagzenéivel is teljesen jól kalkulál, nyilván jó az ív, nem tehetségtelen ebben. De ahogyan ott áll, félszegen, mögötte random emberek feszítenek a színpadon, hogy ők bizony olyan kibebaszott VIP-k, hogy még ott is állhatnak. A szerény, rendes Avicii nem küldi el a vérszívókat, hanem Chris Martinnal énekli a szöveget, ordít róla, hogy imádja a zenét. A közönség körében viszont a legnagyobb boldogságforrás az, amikor TÉGED mutat a kivetítő.

Aztán nézzük négy évvel később ugyanott, ugyanőt. Kigyúrva, kivarrva, magabiztosabban, sőt, fennhéjazva. Látszik, hogy rendesen be van baszcsizva, a félénk, kedves srác már sehol. Már az éjszakai csúcsidőben tolja, nem délutáni esőben. Egyszerűsödtek a templomi orgonaszintik, már komolyabban veszi magát, de néha még átjön a zenemániás énje. Természetes ez a jellemfejlődés, a világ a lábaid előtt hever, átalakulsz. Átalakul mindenki. Nem lehet ezt ép ésszel kezelni. És rásegítenek, megint. Kapsz tűzijátékot is. És egyszer le kell keverni a szintiorgiát.

Amit a példája tanított

Avicii 2018. április 20-i halála végképp áttörte a gátat és nemcsak, hogy egyre többen nyíltak meg a zenészlét okozta depressziójukkal kapcsolatban (a garbage-os Shirley Manson, Fever Ray, James Blake, Ariana Grande, Black Madonna), de tanulmányok is készültek a témáról.

Egy zenészeket érintő 2016-os tanulmány szerint, amelyben Sally Anne Gross és Dr. George Musgrave 2211 zenészt kérdezett, 71 százalékot érintenek pánikrohamok és kimerültség, 68 százalék pedig azt válaszolta, hogy szenvedett már depressziótól. Erre is építve egy 2019-es tanulmány, a The 73% nagyjából hasonló adatokról számolt be, ezt a svéd digitális zeneterjesztő, a Record Union készítette 1500 zenész bevonásával. Erre már az egész világ felfigyelt (szemben a 2016-os kutatással), és mindenki leesett állal állt a hihetetlennek tűnő probléma előtt.

Micsoda? A kedvenc zenészeim, dj-im majdnem háromnegyede rosszul érzi magát, miközben engem szórakoztat?

Készült egy újabb dokumentumfilm is, amelyben végre neves dj-k beszélnek a szakmával járó problémákról, az ahhoz kapcsolódó mentális egészségtelenségről. A DJSounds által összehozott Why We DJ – Slaves Of The Rhythmben Carl Coxtól Pete Tongig nagyágyúk sora szólal meg és teszi nyilvánvalóvá, hogy az eddigiekhez képest gyökeresen másképp kell hozzáállni a dj-khez, ha nem akarjuk elveszíteni őket.

Határozottan élesebb fókusz került a problémára, főleg arra, hogy szabad nemet mondani egy fellépésre, ha már túl sok van belőlük, bármekkora nyomást is helyez az emberre a menedzsere, a kiadója vagy az ügynöke. Avicii családja szerint is főleg ez vezetett a svéd dj tragédiájához: az, hogy nem tudott megküzdeni azzal, hogy józanul álljon tömegek elé. Hogy elviselje a gyűlölet-emailek áradatát, amikor lemondott egy fellépést. És végülis az, hogy belátta, nem képes folytatni eddigi szakmai életét és ezzel csalódást okoz rajongóinak.

És amit mi, zenerajongók tehetünk

Hogy egyre többen nyíltak meg a zenésznagyságok közül a témában, az a szükséges első fontos lépés. De velük együtt kell a zeneiparnak is lépéseket kitalálnia arra, hogy egy sokkal egészségesebb környezet alakuljon. Most májusban, a mentális egészség hónapja során minden korábbinál több zenész és zeneipari szereplő osztotta meg történetét és minden korábbinál több olyan szervezet jött létre, amely a problémára hívja fel a figyelmet és ajánl segítséget különböző területeken. Ilyen a The Wellbeing Helpline ausztrál telefonos segélyszolgálat, amely napi 24 órában áll zenészek rendelkezésére, a Silence The Shame, amely főleg rapperekre fókuszál, a The WishArt Group, amelyet a Passion Pit frontembere, a lelki betegségekkel régóta nyíltan küzdő Michael Angelakos hozott össze vagy a szintén napi 24 órában segélyvonalként is üzemelő Music Minds Matter. Az Output összeszedett hét hasonló szervezetet, magyar zenészek lelki egészségét segítő szervezetről egyelőre nincsen hír, arról viszont igen, hogy a Music Hungary zeneipari ernyőszervezet napirendre tűzte egy ilyen létrehozását.

De vajon mit tehetünk mi, zenerajongóként? Rajongjuk kevésbé, lehetne a kézenfekvő válasz, ami persze nem tud adekvát lenni, mert hogyan mérjük patikamérlegen, hogy mennyi a még éppen elviselhető, bajt nem okozó rajongás? És a sztár úgyis azt mondja, hogy mi, a rajongói éltetjük. Akkor most mégse éltessük? Nehéz kérdés, de a válasznak azt biztosan része, hogy a már egészségtelen méretű szeretetáradás egy olyan faktor a zeneipari szakemberek szemében, amelyet látva sok esetben szélsőségekig facsarják ki ügyfeleiket.

“Még erre a közönségtalálkozóra is EL KELL MENNED.”

Fantasztikus dolog lehet találkozni a kedvenc dalod készítőjével, de nem biztos, hogy ezt ő is így éli meg, főleg, ha már az ezredik ilyen eseményen kell részt vennie. Biztosan meghatározó örök emlék egy közös selfie a kedvenc dj-ddel, aki udvariasságból nem mond nemet rá, de könnyen lehet, hogy nyomasztja? Ott áll a bárnál, tök közvetlen, muszáj meghívni egy italra. Ez vajon jó ötlet? Nem lehet, hogy azzal, hogy megveszed a lemezét, vagy befizetsz a bulijára, megtetetted, amit tehettél? Nincsenek biztos válaszok ezekre a kérdésekre, de az fix, hogy minél többet gondolkodunk rajta és beszélünk róla, annál jobb megoldások születnek.

A magyar lelki elsősegély szolgálatok telefonszámait itt lehet megtalálni. Az öngyilkosság-megelőzéssel foglalkozó oldal azoknak is segít, akik a környezetükben máson látják az öngyilkossági szándék jeleit.