Deutsche Telekom - erleben was verbindet
Electronic Beats Hungary

Minden haverom utálja Skrillexet, avagy hogyan ment tönkre a dubstep?

“A dubstep nem csupán poénok célpontja: 2021-ben maga a műfaj egy nagy vicc” – üti fel erősen, de teljes joggal egy órába csomagolt történetét (amiről ha nem akarsz további leiratszerűséget olvasni, a cikk végén rögtön indíthatod) a Timbah nevű YouTuber, hogy gyorsan hozzátegye: ugyanezen a néven létezik egy másik zenei jelenség, minden idők egyik legkifejezőbb stílusa, ami neki tizenöt évesen kvázi lefektette az alapjait mindannak, amit azt követően hallgatott.

De hogyan lett a szeretetett zsáner mára masszív gyűlölet célpontja – nem csak nála, hanem sokaknál?

Erről szól az ő házi dokumentumfilmje, ami részletekbe menően, ugyanakkor bárki számára érthetően meséli el ezt az evolúciót, amit a true head-ek értelemszerűen inkább visszafejlődésnek neveznek. Ha ma valaki dubstepet emleget, akkor nagy a valószínűsége, hogy a bazári-visítós-reszelős, agyonkompresszált zenére gondol, amire megafesztiválok látványtechnikától csömörlő nagyszínpadai előtt borulnak meg a dinoszauruszjelmezes fiatalok. De nem volt ez mindig így: Timbah a Coki nevű producer 2007-es “ragadozó” hangzású bombájával terít meg a bemutatásnak, amit úgy jellemez:

“a basszusát mintha egy szivárgó csőből csavarták volna ki”,

majd a legendás Skreamet veszi szájára, akit pszichedelikusnak nevez:

“a szintik pokolian színesek voltak, a káprázatos dallamokat mintha egy ágyúból lőtték volna rád, amik aztán a track előrehaladtával kifordultak magukból és újraértelmeződtek.”

A lelkes exdubstepper lelkesen mesél Mala szintén kétezres évek közepére datálható “visszhangkamráiról” is, róla egyenesen úgy fogalmaz, és kezünk a szívünkön, egyrészt ennél jobb metaforát még nem hallottunk a dél-londoni raszta kapcsán, másrészt nagy igazság:

“az ő zenéje lényegében a dubstep-szcéna olívaolaja,”

és ha eleinte nem szeretted, az csak azért volt, mert az ízlelőbimbóid még nem nőttek fel a feladathoz.

Timbah lebilincselően plasztikusan fogalmazza meg videójában, mennyire volt a kezdetekben szuperidegen, földöntúli a dubstep, hogyan nem tudott egyetlen elemében sem kapcsolódást felfedezni a korábban ismert zenékhez képest (pedig az breaktáncosként eleve fontos kötőszövetként funkcionált életében), sőt, ahogy éleslátón megjegyzi: már abban is gyökeresen mást képviselt, ahogyan bemutatkoztak a hivatalos fotókon a műfaj alapemberei. A vibráló-nagyzoló, garázspukkantós kilencvenes évek végi UK garage szcéna fuxos sztárjaihoz képest szándékoltan jelentéktelen aurába burkolózva, ütött-kopott téglafalak előtt.

A modern Nagy-Britannia levert hangulata, szürkesége többé nem egy ignorált jelenség volt, ellenkezőleg: az került éles fókuszba.

Mesélőnk aztán rámutat arra, hogy a dubstep máskor valószínűleg nem születhetett volna meg, mint a New York-i, aztán a londoni terrortámadások utáni nyomasztásban, miközben mégis sikerült neki az, hogy a sötétségből kibányássza a transzcendentális szépet. És itt persze kötelezően eljut “a dubstep Shakespeare-jéig”, aki nyilvánvalóan nem lehet más, mint Burial, de ennek a kifejtését már tényleg nem szpojlereznénk el, ahogyan azt sem, hogyan önti szavakba Timbah azt, amit nehéz szavakba önteni: a tényt, hogy a szigetországban akkortájt minden más műfaj jóformán reklámzenének tűnt a dubstephez képest (ez a kimagasló, vagy ha úgy tetszik, legmélyebb filozófiai pontja a filmnek, aki rögtön ide csévélne, annak a 18. perc 26. másodpercénél a helye). A dubstephez társult egy jelentés, ami az örökségének elszakíthatatlan része.

És ez a jelentés volt az, ami még fájdalmasabbá tette azt, ami ezután következett.

És itt érkezünk meg (az amerikai) Skrillexhez, akiről elhangzik, hogy enyhe understatement azt mondani, hogy az angol szcénában nem talált elfogadásra: Skrillex felé kifejezetten zsigeri, emocionális gyűlölet táplálódott a dubstepperek felől.

Persze odáig, hogy leomoljon a műfaj büszke vára, nem egyik pillanatról a másikig jutottunk el. Timbah egészen a 2008-tól 2010-ig tartó periódusig kísér minket, a dubstep legkreatívabb útkereső éveiig, amikor megannyi mikroirány bukkant fel a Zomby-féle elátkozott headfuckerytől az Untold dekonstruált klubzenéjéig, Shackleton komorság-maxolásától James Blake korai soulfoul bűvöletéig, amit a legnagyobb örök kedvencének nevez. És aztán

megjelent a tearout dubstep-vonal, ami a basszusokat már a középtartományba tolta, hogy így szakítsa el a cérnát a tánctéren.

A videó legérdekesebb része itt (29:13-tól) következik, ami elmagyarázza, hogyan történhetett meg, hogy ezt a fajta, az oldschool vonalat még őrző hatásvadászatot egyelőre magához ölelte a közösség, de a nagyon hasonló eszközökkel operáló, de mégis teljesen más Skrillex-féle brostepet egyáltalán nem. Tömény, de annál izgibb zeneelméletet hallunk itt, rácsatolva a kontextusra a cigitilalom bevezetését is, és ezzel együtt pedig eljött az idő, hogy most már tényleg elhelyezzük itt a doksit, amit az elejétől a végéig érdemes végignéznie annak, aki ott volt a 2000-es évek közepén a budapesti Mono Klub bármelyik Dub Phase estjén – vagy aki nem ott volt, de máshol szakította le a mellkasát a szubokkal.

RIP dubstep.

YouTube

By loading the video, you agree to YouTube’s privacy policy.
Learn more

Load video

Published February 03, 2021.