Lady Gaga: “Üdv Chromaticában. Most pedig táncoljatok, motherf💕ckers!”

Egy nagy, közös, lelki fájdalmak alól feloldozó örömtánc: így hangzik az énekesnő hatodik albuma.

Szavak: Unger András

Lady Gaga nem csak a lehető legpozitívabb értelemben excentrikus perszónájával csavarta tíz ujja köré a fél világot, de azzal a képességgel is, hogy talán nincs még egy kortárs énekesnő, aki egész karrierje során legalább annyira figyelt volna a rajongótáborára, mint a saját sikerességére.

Önjelölt lélekgyógyító volt mindig is: legyen szó a queer közösségről, aminek gyakorlatilag megírta az elsőszámú empowerment-himnuszát (Born This Way, ma már lazán 260 millió megtekintés felett jár), olyan kommentekkel alatta, amik mintha egy szebb világban íródtak volna, írt slágert nemi erőszakkal foglalkozó kampányhoz, vagy éppen tőle szokatlanul belassult, countrys-folkos albumot (Joanne), amit meg drámaian fiatalon, tizenkilenc évesen meghalt apai nagynénjének címzett, akivel ugyan sosem találkozhatott, de bevallása szerint így is komoly lenyomatot hagyott a saját és családja életére.

És most mit csinál? Összedob egy albumot, amin a dalok mindenféle lelki fájdalmakról szólnak, miközben mégis örömtől duzzadoznak. Hogy ez hogy lehet? Úgy, hogy a Chromatica klasszikus feloldozós album, nagyjából azzal az üzenettel, amit a másik olasz felmenőkkel bíró szupersztárral, Ariana Grandeval együtt megfogalmaz: szakadjon ránk az eső, legalább elmossa a sok szart!

Ha valaki csak random bele-beleolvasgatna a dalszövegek soraiba, akkor azt is hihetné, hogy helyenként pszichés problémák kórkép-arzenáljából szemezget, továbbmenve pedig még azt is gondolhatná, hogy valaki itt nagyon felült a mental health-vonatra azzal a céllal, hogy hasznot húzzon sok gyenge lelki lábakon álló tinédzserből, de nem is tévedhetne nagyobbat: ha valaki, akkor Gaga tudja, miről beszél és énekel, hiszen ő maga sorozatos szexuális erőszak áldozata volt 19 évesen, ami után poszttraumatikus stressz szindrómától szenvedett elég sokáig, ráadásul fibromyalgiája is lett, ami gyakran tetőtől-talpig velőtrázó fájdalmat jelent az ember testében. És akkor az állandó tökéletesség-hajhászást nem is említettük.

Most viszont itt tartunk:

“Olyan lemezt akarok, amitől még a legszomorúbb pillanataikban is egymásra találnak az emberek”

– mondta még márciusban a Paper magazinnak. És elmondta azt is, hogy nem fog úgy tenni, mint aki felgyógyult a traumáiból, mert ez nem igaz, minden nap egy harc, és folyamatosan “dolgozik” önmagán. Ezért ha valaki szenved, és hallgatja ezt a lemezt, jusson az eszébe: ő tudja, milyen ez a kín, de azt is, hogy semmiképp nem szabad hagyni, hogy felzabálja az életünket.

A tizenhat lélekgyógyász trekk zeneileg visszatérés a pumpálós tételekhez, de jóval ügyesebben letisztázott elektronikus klubzenei ráhatással, mint a nagy erőlködésében végül erőtlenné vált 2013-as Artpop című albuma esetében. Köszönhető mindez az olyan producereknek, mint Skrillex, BloodPop, Burns, Axwell és Tchami, akik végig gondoskodtak a felhozó atmoszféráról – aminek sztenderd könnyedsége gyakran komolytalanságnak mutatja magát, de Gaga maga is beismerte, hogy most nem világot megváltani, csűrni és csavarni, hanem egyértelmű üzeneteket átadni jött.

Hát így lett a Chromatica az énekesnő legszemélyesebb, és mégis végig táncra invitáló műve – az biztos, hogy sosem néztük még el egyes daloknak ennyire, hogy eurodance-ek legyenek 😆 Hallgatás:

PS.: a címet természetesen magától az énekesnőtől vettük kölcsön.

PS2: tőletek pedig várjuk a hasonlóan erős, otthon készült popdalokat, amik ha tényleg nagyon szuperek, akkor felkerülnek a nyár közepén érkező válogatásunkra, amit az egész világ hallhat!