Deutsche Telekom - erleben was verbindet
Electronic Beats Hungary

Jon Hopkins pszichedelikus terápiára küld minket, és nekünk ezzel semmi gondunk nincsen

Mese nincs, mondjuk ki, írjuk le: a londoni Jon Hopkins az intuitív alkotás nagymestere, aki a galaktikus méretű érzelmektől terhelt, de sosem giccsbe hajló, egyszerre érdes és kristályként csillogó hangtájait már-már klasszikus zeneszerzői érzékkel farigcsálja bele sebészkéssel az ember szívébe, aki a műveletek alatt nyelni alig mer.

Azt mondja édesanyánk, hogy a villanyzene nem zene? Mutassuk meg neki a 2013-as Immunity című, hihetetlenül aprólékosan kimunkált albumát, amiről azt állítani, hogy óriásit ment, a zenész nemzetiségéhez remekül illeszkedő understatement lenne: mindenhol az év végi listák előkelő helyein landolt, ő pedig ezután háttérbe is húzódott, amit meg is tehetett, hiszen olyan utórezgéseket produkált a lemezzel, olyan zenekritikusi jelzőket vonzott be vele, hogy a már akkor lehetett tudni: a kétezertízes évek meghatározó hallgatási élményei között fogjuk örökké emlegetni.

Jon Hopkins élőben, sziluettben

Viszont Hopkins nem is pihengetni ment, hanem dolgozni a folytatáson, a Singularityn. Nem kapkodta el: öt év elteltével jött ki a lemez, ami még tovább vitte az előző vízióját, és mintha csak a minket körülvevő univerzum tudatos felfedezésére buzdítana, húzdmeg-ereszdmeg módon építgetve, végül bontva ki az egyes témákat, mint amikor egy ragadozó madár széttárja szárnyait, amik így megmagyarázhatatlanul boldog Heuréka-pillanatokat képesek okozni a hallgatónak (miközben az paradox módon talán éppen otthon hever a kanapéján, ami ugyebár meglehetősen távol áll a felfedezéshez kapcsolt tevékenységektől). Ahogy egy kritika leírta,

Hopkins a zenéjét mintha a pusztulás és újjászületés véget nem érő ciklusairól modellezte volna, amik a világmindenséget is mozgatják.

Mintha Hopkins istent játszana. Szép metafora, érdemes eltöprengeni felette – főleg, hogy valóban így szólnak a trekkjei, egyszerre pengetve az intimitás és az eufóriá húrjait.

És a napokban (ezúttal már csak három évnyi szünidő után!) megjelent legújabb, szám szerint hatodik stúdiólemeze, a Music For Psychedelic Therapy, amiről még nehezebb bármit is írni, mint az előző kettőről. Lehet, hogy elegendő a lemezkiadó szavait idézni, miszerint “a legjobb egy ültő helyünkben, a sötétben fekve elindítani a lejátszást”?

YouTube

By loading the video, you agree to YouTube’s privacy policy.
Learn more

Load video

Hopkins új helyekre sétált el.

Szó szerint: alig pár hónappal a Singularity megjelenése után egy nem mindennapi meghívásra már egy ecuadori barlangba ereszkedett alá kötélen, hatvan méter mélyre, csak mert nehezen mond nemet az új dolgokra. Azonnal tudta, hogy fordulóponthoz érkezett a zenei karrierjében. Amit bevallása szerint más is hajtott: a meditációs gyakorlatai, amiket húszas évei eleje óta csinál (most 42 éves), illetve az intenzív hallucinogénként ismert DMT-től szerzett tapasztalásai, amit nem véletlenül neveznek sokszor “a lélek molekulájának.”

Aztán jött a világjárvány.

“Januárban, amikor beléptünk a lockdown legnehezebb szakaszába, elkezdtek természetesen jönni ezek a zenei megoldások belőlem. Egy ponton afféle transzállapotba kerültem, és az elkövetkező öt hónapban tudatosult bennem, hogy olyasmit készítek, ami talán a legjobb dolog, amit valaha készítettem”

– mondta Hopkins a Musicradarnak adott interjújában pár napja. Illetve: “Hiszek abban, hogy lehet alkotni a tudatalatti segítségével kell megírni, de ehhez alapvetően rengeteg élményt kell szerezni, az én esetemben minél több kozmikus és misztikus tapasztalást. Igazából nem kell azon aggódnod, hogy ezeket bármilyen módon megörökítsd vagy emlékezz rájuk, mert úgyis mindegyik beléd fog szűrődni. Minden, amin keresztülmentél, ott lesz benned.”

Az eredmény: egyetlen darab dobot sem hallunk a Music For Psychedelic Therapyn. New Age és ambient szöveteket annál inkább. Emberünk a mérhetetlenül alapos sound design-szobrászkodásból kipucolta a tektonikus lüktetéseket, a tánczene, a techno utolsó emlékeire már csak egy prizmán át mutogat fényévnyi távolságból, bölcsen mosolyogva. Hallhatóak ugyanakkor a barlangos élményének field recordingjai a nemes egyszerűséggel csak Tayos Caves, Ecuadornak elnevezett trilógiában az album elején.

Lehet elfeküdni, lehet lekapcsolni a lámpákat.

Click on the button to load the content from spotify.

Load content

Fun fact a végére: Jon Hopkins a lemeznek majdnem a Music for Ketamine Therapy címet adta, mert ilyen hatás alatt hallgatta vissza az elkészült művet, hogy ebben a módosult tudatállapotban kiszúrja az oda nem illő hangokat, és beletegyen újakat. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak pszichedelikumok hatása alatt működik a lemez, ezt ő is elmondja: “azt gondolom, még egy józan hallgatót is el fog vinni helyekre. Ugyanakkor meg is követeli a figyelmet a hossza miatt.”

“Tetszik az ötlet, hogy a (világban tapasztalható) csökkenő idejű figyelemre úgy reagáljunk, hogy olyan dolgokat készítünk, amik egy kicsit többet kérnek, de remélhetőleg többet is adnak.”

Lehet lekapcsolni a lámpákat, lehet elfeküdni.

Published November 15, 2021.