Grimes: a Szilícium-völgy tech-fasiszta propagandistája vagy jövőbelátó zseni?

Underdogból influenszer

Grimes = Claire Elise Boucher, Kanadából, az 1988-as év óta. Grimes = underground kísérletezőből a popzene öntörvényű reformálója, aki a kettő között nem változtatott stílusán, csak egyre csiszolta azt. Grimes = a műfajsemleges popzene talán legnagyobb hatású előadója.

Grimes két, szűkebb körben ismert, szolidan elismert, de eléggé úttörő zsánerkeresztező 2010-es lemez után nyolc évvel ezelőtt Vanessa című dalával jelezte, hogy

szélesebb tömegeknek fogja megmutatni, milyen a jelenidő valódi jövőpopja. Milyen az elektronikus popzene, amikor igazán egyedi, mégis azonnal fülbemászó.

Milyen az a szintis-popos elektronika, ami hiphopból, r&b-ből, shoegaze-ből, dreampopból, pszichedéliából, ambientből, new age-ből, középkori zenéből és még ki tudja, mi mindenből táplálkozik, a végén pedig csak önmagára hasonlít, mégis olyan, mintha slágeres popzene lenne. És szemléletével a nála is nagyobb zsánersemleges sztárokra is hatott, Beyoncétől Lorde-ig. Következő két albuma, a 2012-es Visions és a 2015-ös Art Angels rendre az évtizedösszegző listák élbolyában szerepel, utóbbival már majdnem azt is meglépte, hogy a szélesebb tömeg is leboruljon előtte. 

Ezt nyilván majd a következő lemez hozhatja el, gondolta a világ 2015-ben, Grimes pedig sietett hozzátenni, hogy „oké, jön is a lemez, MINDJÁRT.” Azóta lassan eltelt egy fél évtized, de albumot, azt nem kaptunk. Annyi mást – csatározást a kiadóval, kollaborációkat, dalrészleteket, kidobott számokat, szakítást Default Genders-szel, összejövést Elon Muskkal, vitát a Szilícium-völgyi elit technicista fasizmusáról – viszont igen.

Maga csinálta popsztár

„Popsztár szeretnék lenni, de egy pszichedelikus, futurisztikus, csináldmagad-típusú popsztár!” – nyilatkozta 2012-es kérdésemre egy Recorder-interjúban. Indie-nek túl popos, popnak túl indie-s – válaszolta a világ a következő években. Hatása ugyanakkor mégis megkérdőjelezhetetlen. “Az évtized művésze” – mondta róla a Vice. “A popzene legnagyobb ízlésformálója” – írta az Entertainment Weekly, szintén nemrégiben.

Ezek a szinte karrierje kezdetétől meglévő lelkes fanfárok nyilván akkor is bírnak valamekkora hatással a kreativitásra, ha egy művész a lehető legerősebben próbálja kerülni az ilyen visszajelzés befolyását. Az azért mégis beszédes, hogy az Art Angels óta Grimes vagy három különböző album ideáját bejelentette, ezek mégsem materializálódtak. A 2020. február 21-i hivatalos megjelenési dátummal hirdetett ötödik LP-jéről, a Miss Anthropocene-ről pedig azt is nyilatkozta, hogy három különböző lemezanyagból gyúrta össze. Persze nyilatkozik ő annyi mindent (és később hozzáteszi, hogy az interjúkban gyakran össze-vissza beszél), például azt is, hogy az „Art Angels egy kalap szar.” Oookééé.

Grimes független, azon belül viszont az egyik legnagyobb kiadónál dolgozik, és ugyan rengeteg a harca a 4AD-vel („az új lesz az utolsó lemezem ezzel a szar kiadóval” – nyilatkozta róluk), de azt az álmát megvalósította, hogy maga szabja a szabályokat. Ha épp úgy akarja, akkor a talán még nagyobb áttörés kapujában szabotálja karrierjét – ez nyilván csak a mainstream felől logikus értelmezés. Vagyis minden úgy történik, ahogyan végtére is ő akarja. Abszolút kiemelkedő példa abban a gondolatkörben is, hogy a mai fiatal popsztárok kezében a hatalom. Fiatal, női popsztárok kezében, hiszen szintén okosan élharcos a zeneipari szexizmus csatájában.

De mi a fenét művelt az elmúlt négy évben?!

Már a Visions és az Art Angels között is három és fél év telt el, szóval annyira nem meglepő a mostani szűk négy és fél év, és hát mi tagadás, Grimes nem tűnt el a hírekből.

Néhány héttel legutóbbi LP-je után már új dalt adott ki, ami persze egy régi fiók mélye darab volt, de folyamatosan érkeztek hírek a gyors folytatásról. Mindez azonban csak dalverziók, demók formájában testesült és akár el is tűnt a digitális fekete lyukban. Grimes csinált zúzós filmbetétdalt, rengeteg videót (a legjobb a Kate Bush-hommázs, lásd lent), közreműködött protezsáltjaival (Aristophanes, HANA, Poppy, Jimmy Urine, Loona yyxy), Janelle Monáe-val közös dalai is pazar videókat kaptak. 2019-ben pedig még a Bring Me The Horizonnal is összeállt egy „nihilista blues”-ra. Hmmm.

Politizált is – előbb Bernie Sanderst támogatta, majd Hillary Clintont, aztán Trump politikája ellen tüntetett például azzal, hogy 10 ezer dollárral támogatta az amerikai-iszlám kapcsolatok intézetét. De mindennél nagyobb híre lett annak, hogy összejött a világ egyik legbefolyásosabb gazdag emberével, Elon Musk tech-birodalmár-innovátorral, aki persze legalább annyira különc a maga világában, mint Grimes a popéban. És ezzel párhuzamosan kiderült az is, hogy előtte hosszú évekig járt James Brooksszal, aki az Elite Gymnastics után Default Genders néven zenélt, ám felismerte, hogy Grimes mennyivel tehetségesebb nála, így visszavonult a popélettől és szupportív párként mosogatott otthon – hogy a szakítás után, idén, az év egyik legjobb albumát adja ki.

Mindjárt itt a lemez, elveszted az eszed!

Grimes 2018-ban már trekklistával próbálta bizonygatni, hogy tényleg mindjárt jön az új album, az abban az évben megosztott teljes dala, a „k-pop találkozása a nu-metallal, indusztri-mártással”-hangulatú We Appreciate Power azonban igencsak megosztó lett, és végül csak bónuszszám lesz a februári LP-n. Aztán jött végre az album címe, korábbi stilizált verziójában: Miss_Anthrop0cene. Valamint a magyarázat, hogy egy konceptlemez a „klímaváltozás antropomorf istennőjéről.” És aztán 2019-ben már tényleg közeledni látszik az anyag. Született végleges (???) dallistája, sötét, technicista borítója, és most ősszel már komoly daláradás jelezte, hogy

ismét valami olyan következik, ami talán a popzene jövőjét előjelzi, nem túl egyértelmű, megalkuvástól messzi, cserébe azonnal bele lehet majd habarodni.

A beharangozó dalok közül a Violence (lásd klippel lent) a korábbiaknál is sötétebb, folytatta a We Appreciate Power szerepjátékba csomagolt disztópikus félelmeit, a So Heavy I Fell Through The Earth annyira súlyos basszusú, hogy kiesik a membránod, a My Name Is Darkból ismerhettünk egy demóverziót, ami egy szokásos, agyonrétegzett szépség-csúfság, és a legutóbbi, néhány napja bemutatott 4ÆM is egy fojtott világú, de abból bármikor kitörni képes albumszörnyet ígér. Aminek késését magyarázza az is, hogy időközben elhunyt az énekes-producer menedzsere, ami súlyosan érintette Grimes-ot.

Zseni, vagy már a pénz embere?

Szóval jó eséllyel pontosan olyan lesz a lemez, mint amilyet az eddigiek alapján várnánk: ébresztő adrenalinlöket, ismert világunk végének kísérőzenéje, szokásosan ellentmondásos-szélsőséges, mégis hátrahőkölve tapasztalod, hogy működik, és még át is ad valamit arról, hogy mi kavarog Grimes fejében.

Hogy mi kavarog Grimes fejében, arról most éppen elég sokat tudhatunk, hiszen a sok interjú között (még Lana Del Rey is beszélgetett vele!) volt egy, amiben szokásosan aktuális témái mellett – ősi civilizációk vs a klímakatasztrófa réme, ami nála egy műanyagból teremtett istennő az új lemezen, aztán miszticizmus, az ókor istenteremtő mítoszai, a poszt-igazság rémisztő, annál valósabb jelen idejű kora, vagy épp a mesterséges intelligenciák, amelyek hamarosan megzsarolnak minket, visszaélve online életünk adataival – elkanyarodott afelé, hogy

a nem túl távoli jövőben, a nyakunkon lihegő poszthumán korban a mesterséges intelligencia átveheti a zenészek helyét és például koncertezni sem kell már, mert az élő zene teljesen működésképes lesz gépekkel is.

Erre egészen hangos és tanulságos eszmecsere kezdődött Zola Jesus, a korábbi Majicial Cloudz-frontember (és Grimes ex-pasija a 2000-es évekből) Devon Welsh, valamint Holly Herndon és persze Grimes között. Előbbiek valamilyen formában a Szilícium-völgyi privilegizált elit tech-fasiszta propagandistájának nevezték Grimes-t és vitába szálltak azzal, hogy az ember által előállított élő zene el fog tűnni.

Kemény jelzők twittelődtek ide-oda, és persze szintén progresszív, új utakat kereső zenészek támadtak valakit személyes életének vonatkozása miatt. A „pasija pénze miatt nem kell majd turnéznia” – ami nettó szexizmus, hiszen Grimes, jóval Musk előtt lett az egyik legerősebben kísérletező, technikát és technológiát maximálisan használó, lehengerlően önmegvalósító, százezreket eladó, sikeres előadó. Beszállt aztán Holly Herndon, az egyik legintelligensebb kortárs zenész is, akinek ugyebár szintén a mesterséges intelligencián a fókusza. És egy egészen érdekfeszítő diskurzus alakult ki, amely végén Herndon mindkét oldalt megnyugtatta (lásd részletesebben itt).

Grimes persze a legtöbbször megbotránkoztató, de minimum felhördülést okozó (szintén nem régi ügy, amiben egy protezsáltja, Poppy felsőbbrendűségből eredő művészi bántalmazással vádolta), megosztó személy és kompromisszummentes popzenész. Földöntúli és eljövendő világokat elénk hozni képes zseni, aki talán még mindig csak félúton jár azzal, hogy megmutassa, mi minden lehet POPZENE.

Published December 22, 2019. Words by Dömötör Endre.