Helló, régi slágergyárosok, a lámpát majd oltsátok le! - Electronic Beats Hungary

Helló, régi slágergyárosok, a lámpát majd oltsátok le!

A future pop nem jelenthet mást, mint a fősodortól eltérő, fülbizsergetően friss, jelenidejű popzenét. Amilyen Default Genders, Mikazuki Bigwave és Cherushii & Maria Minerva vonatkozó új lemeze.

Szavak: Dömötör Endre

A future pop persze csak egy újabb hülye elnevezés, amiről azt gondolják az újságírók/lemezboltosok/pr-osok, hogy segítenek vele tájékozódni, ami persze első szűrőként valóban jelenthet támpontot, mégsem lehet megúszni a definiálást. Az én definícióm ott van fent, a bevezetőben, a jövőidő és jelenidő ellentmondása pedig oldódjon fel abban, hogy amit az ember a popzenében eddig jövőbe mutatónak gondolt, az jórészt elavult, vagy egy adott korhoz köthető maradt, kisebb részben pedig – legyen az bármikor készült zene – még ma is olyannak hangzik,

ami nem szól a rádiókból, nem folyik ki a fülünkből, hanem majd valamikor a jövőben ér fel hozzá a közízlés.

A future pop szinte mindig vad zsánerkeresztezés, legutóbb a bubblegum bass-es PC Music köre és a „slágeresebb” hypnagogic pop, illetve dekonstrukciós klubzenék lehettek rá jó példák, maradjunk annyiban, hogy nagyon nem szigorú besorolás ez, inkább érzés, érzet. És érzésre belefér a Deafult Genders dreampopot mindenféle elektronikával keresztező új lemeze, Maria Minerva a fiatalon és tragikusan elhunyt Cherushiival közös zenéit bemutató LP outsider house-a, vagy a japán Mikazuki Bigwave háziasított future funkja. Ja, igen, ebben a három lemezben a house is közös metszet. És kicsit az is, hogy Föld körüli az előadók pályája.

Funkinjekció a japán cukiságba: Mikazuki Bigwave

Az angolszász világ évtizedekig tartó popkulturális dominanciája a végéhez közeledik. Ugyan sokkal lassabb tempóban, mint azt többen jósolták a kétezres évek közepén, a zenei élet internetes tempóváltása után, de egyre biztosabban, mint azt a tavalyi év latinzenei és k(oreai)-popos áttörése jelezte. Ma már messze nem újdonság egy-egy olyan nem brit vagy amerikai (és mondjuk nem olyan, zeneileg meghatározóbb országból, mint Brazíliából, Jamaikából, Franciaországból, Németországból, Svédországból vagy éppen Norvégiából feltűnő) előadó, aki saját popkultúráját, pláne a nyugati popzene és a sajátos helyi íz mixét tárja sikeresen a világ elé, hanem egyre inkább alapértelmezés.

Persze attól még kicsit távolabb vagyunk, hogy a popzene teljesen globális legyen, és ugyanolyan eséllyel induljon a zenerajongók kegyeiért egy magyar vagy zimbabwei shoegaze-zenekar. Főleg, ameddig a helyi íz nem érződik ki eléggé, vagy nem lesz annyira ellenállhatatlan a főzet, hogy – a példánál maradva – legalább annyira jól essen, mint egy Slowdive-lemez. A már évtizedek óta folyamatos és a Despacito óta hatványozott latin-befolyás viszont már tényleg természetes(en használt) popzenei összetevő bármilyen klasszik műfajban, és a k-pop világhódítása is élő folyamat – a BTS és társai után frissen felkapott példa a Loona és az idén februári [XX] című albumuk. A kelet-ázsiai régióból persze a japán-pop már szintén jól ismert karakter, mégsem természetes még, hogy csekkoljuk az ottani aktualitásokat. Pedig volna mit, és egyre több minden jut el érzékeny fülekbe. Csak a friss, 2019-es megjelenésekből: ha már unjuk a New York-i egyenindie-t, érdemes meghallgatni Pokadot Stingray hiperlelkes januári LP-jét, ha fáraszt a déli trap, hallgass Chanminát, aki j-poppal dobja fel a műfajt, esetleg a címnélküli új Spool-albumot, ha már a shoegaze volt a fenti példa, és persze nem lehet szó nélkül elmenni a japán ambient egy – ugyan régi, de csodálatos – szeletét bemutató új válogatás (Kankyo Ongaku – Japanese Ambient, Enviromental & New Age Music 1980-1990) mellett sem.

De hogy végre a tárgyra térjek:

ha a legjobb olyan idei poplemezeket akarjuk hallani, amikben a house is hangsúlyos összetevő, akkor a japán Mikazuki Bigwave friss albumát hallani kell.

Az aktuális japánpop jövőidejét sokak szerint a Perfume csajtrió jelenti (2018-as albumuk címe, hát, izé: Future Pop – ami amúgy ennek ellenére sincs korábbi, úttörő j-electropop kiadványaik szintjén), de a már szintén néhány éve igen aktív Bigwave Romantic című, év elején megjelent albuma is olyan hallgatnivaló, ami garantáltan elüt a fősodorbeli tánczenéktől. Mikazuki egyszemélyes projektje a vaporwave-es gyökerű, hangminta alapú, leginkább a franciás filterdiszkó előtt tisztelgő future funk mintapéldánya. A japán popkulturális utalásokkal is erősen dolgozó szubzsáner nem kizárólag japán, sőt, de a Pink Neon Tokyo kollektíva tagjai a legjobbak benne, azon belül pedig talán ez a legújabb Mikazuki Bigwave-album a csúcs.

Egyrészt természetesen nem a poénra vett oldalán áll a műfajnak (amikor egy Shalamar-YouTube-ripre ráeresztenek egy egyenbeatet és egy felpitchelt j-pop énekbetétet), hanem a cukiságfaktor és az animés vizuális körítés is maximálisan komoly, akárcsak a produceri megvalósítás. Már ugye eleve a french touch műfaja is retró volt, a funkos diszkó hauzos felmelegítése, ezen csavar egy még frissebb hangzással újabbat a future funk és ez a lemez is, aminek löketét az ellenállhatatlan grúvok adják, a szokatlanságát pedig a waporwave-es szabdalástechnika, a future funk felpörgetett, manipulált hangmintái, effektjei, és ha ez nem volna elég, van benne egy csipet eurobeat is, a japánok ugye azt is kajálták a kilencvenes évek hajnalán.

Mikazuki kislemezválogatásokat is számítva ötödik nagylemeze a védjegyes üveghangeffektekkel, helyenkénti aranyos énekével, instant fülbemászó dallamokkal, feelgood vibe-bal a tavasszal együtt berobbanó romantika tánczenéje is. Ha bírod a Kero Kero Bonitót és a korai Daft Punkot, akkor kapaszkodj fel Mikazuki Bigwave-jére is!

Amerikai-észt emléklemez: Cherushii & Maria Minerva

Hasonlóan eufórikus a Cherushii & Maria Minerva-album (nyitóképünkön a két művésznő), így még fájdalmasabb tudni azt, hogy ez egy egyszeri alkalom, és hogy milyen tragédia áll a hátterében.

Az észt Maria Minervát ismerhetjük jól, a kétezertízes évek elején tűnt fel, a chillwave-hullámzás idején, Budapesten is fellépett 2012-ben szerteszéjjel lebegő-úszkáló szintijeivel, hogy aztán idővel egyre ütemesebb palettára váltson, 2014-es Histrionic című albumán már sok house-szerűség szólt. Ám azzal a kiadvánnyal el is apadtak megjelenései, pedig másokkal (LA Vampires, Ajukaja) is szívesen kollaborált, legutóbb éppen Cherushii 2015-ös bemutatkozó albumán tűnt fel egy szerzeményben. A San Franciscó-i Chelsea Faith Dolan 2013-tól kezdte kiadni deep és acid house-os EP-it, de az ő egyértelműbben táncos dalaiban is megvolt az outsider-összetevő, ami főleg az említett Memory Of Water debütön csúcsosodott ki. A Thin Line című dalban működtek együtt először (ez a szerzemény az új lemezen is helyet kapott), és az akkor már befutottabb Minerva hájpolta is rendesen a nála amúgy idősebb producert.

Akivel persze már jóval korábban ismerték egymást, hiszen amikor Minerva 2013-ban átköltözött Los Angelesbe, az első turnéján – közös kiadójuk, a 100% Silk javaslatára – Cherushii lett a sofőrje és kísérője. Naná, hogy összehaverkodtak, naná, hogy zenei partnerek lettek, és az első kollaboráció után nekiálltak egy közös EP-nek. Ami majdnem készen is volt, amikor 2016 decemberében Cherushii fellépett volna egy oaklandi művészbázison, a raktárból kialakított Ghost Shipben, ahol tűz ütött ki, és harminchatan életüket vesztették – köztük a producer is. A klub a tragédia idején nem rendelkezett megfelelő engedélyekkel, és ismert problémáik voltak az elektromossággal, a tűz okát azonban nem tudták megállapítani a hatóságok.

Maria Minervát természetesen sokkolta legjobb barátja elvesztése (a Vice-ba írt nekrológja nyilván megható), ugyanakkor biztos volt benne, hogy kiadja a tervezett anyagot, és az sem meglepő, hogy az ennyi ideig tartott. A felerészben Cherushii, felerészben Minerva által elindított dalokon egy kivételével dolgoztak közösen – a Boyfriend Shirt című Cherushii-demót Minerva fejezte be -, nagyjából úgy hallhatjuk őket, ahogyan együtt tervezték az anyag megszólalását.

Ezekről a dalokról ordít kettejük felszabadult barátsága, mindegyikük korábbi dolgainál sokkal inkább tánctér-orientáltak és poposabbak is.

A két producer viccesen arról is álmodozott, hogy egyszer majd popsztároknak szállítanak be dalokat – a felvételek alapján igen közel jártak ehhez. Illetve Minerva még meg is teheti majd egyszer.

Egyediségeiket megőrző, még kívülálló, de nagyon erős, bármilyen balatoni dugóbanálláshoz megfelelő hauzos future pop a legjobb fajtából:

A nosztalgikus vizeket újraúszó kanadai: Default Genders

James Brooks, azaz Default Genders Minervához hasonlóan az évtizedfordulós chillwave idején tűnt fel az Elite Gymnastics duó egyik feléként. Ő volt a zeneileg fontosabb fél, a dalszerző-producer, míg a multimédiás művészeti projekt vizuális megjelenését Josh Clancy gondozta. Első megjelenésük, a 2010-es Real Friends EP még a baleári beates chillwave klasszikus példája volt, de aztán fokozatosan hoztak közös nevezőre össze nem illő elemeket – nagy hatásfokkal.

Az első két Ruin EP-t tömörítő 2011-es válogatáson már dreampopot oltottak be drum and bass-szel, éteri ambientre mashupoltak k-popos dzsungelt és hiphouse-t, meg zajt kereszteztek hardcore breaks-szel (kicsit rokonságban a rokonlelkű svédekkel: The Embassy, The Tough Allience, ceo, Air France, jj, Korallreven). Ám a koncertezés nem ment nekik, annyira összevesztek, hogy Clancy turné közben szállt ki, Brooks pedig Minneapolisból visszaköltözött szülőhazájába, Kanadába és ugyan egy darabig még Vancouverben is folytatta az Elite Gymnastics-ot, de hamarosan Dead Girfriends néven adott ki egy erősen feminista EP-t, amin az On Fraternity című, szexuális zaklatásról szóló dal miatt komoly támadásokat kapott – feministáktól. Akik a „mansplaining”-jelenség klasszikus esetének nevezték a dalt és Brooks előadását, holott a szám az ő saját szexuális bántalmazásáról szól, mint az hamarosan kiderült. Például úgy, hogy az akkoriban már jóval híresebb barátnője, egy bizonyos Grimes is kiakadt posztban válaszolt a dal ellen intézett támadásokra.

Brooks mindenesetre gyorsan újra nevet váltott, és 2014-ben még kiadott egy nagylemezt (Magical Pessimism 2014), már a Default Genders alteregó alatt, de az előzményekhez hasonló zenei esztétikájú album után, amely persze a férfifeminizmus témáját is erősen tárgyalta, sokáig csend lett a projekt körül.

Az öt év után, februárban megjelent új LP kapcsán adott interjúból aztán kiderült, mivel töltötte az idejét Brooks. Hátrébb lépett a zenéléstől, hogy a szerinte jóval tehetségesebb párját, Grimes-t támogassa, hogy válaszoljon a fontos emailekre, hogy elmosogasson. Mint az eléggé köztudott,

2018-ban Grimes összejött a Tesla-mágnás Elon Muskkal, így Brooks a szakítás után a koszos tányéroktól visszakanyarodott a zenekészítéshez, aminek közvetlen eredménye, a Main Pop Girl 2019 az idei év eddigi talán legjobb nagylemeze.

Zeneileg nagyjából ugyanazt hallhatjuk, amit az Elite Gymnastics indulása óta fokozatos csiszolgat a producer: a rave-kultúra (vagy most már inkább a chillwave-korszak?) nosztalgikus újracsomagolását hipnotikus future popba. Mindenféle törtekre és funky drummer-témákra úszik melankolikus ámodozás vagy éppen felpitchelt atmoszférikus ének és rengeteg utalás: Tom Waits-től Bruce Springsteenen és Burialon át az Undeworldig. Nagyjából ugyanaz, de magabiztosabban és messze hatásosabban, minden korábbinál.

Az albumnak klasszikus albumszerű felépítése van, minden újabb felvétel hozzátesz az addigiakhoz, és a végére kerek lesz a nosztalgikus kör is (a bloghouse-időszak megidézése is nyilvánvaló). Ugyanakkor a dalok szereplői továbbra is margón kívüliek, és hangsúlyos a gendersemleges, vagy legalábbis határokat feszegető attitűd, ahogyan a lemez is kiadó és felhajtás nélkül került fel a Bandcampre. „You’re never going to be able to do truly anti-establishment art on Spotify.” Na, ja.