A nyomasztó világban felnövő gyerekek hangja

Nem olyan egyszerű belefogni a cikkbe egy jelenségről, amilyennel már nagyon régen volt dolga a világnak, viszont nagyon ráfért már. Szerencsére éppen kijött a dokumentumfilm, ami Billie Eilish felemelkedését mutatja be, úgyhogy innentől nekünk már csak annyi a dolgunk, hogy rávegyünk titeket a megtekintésére, mert a The World’s a Little Blurry bőven túlmutat azon, hogy egy jó hangú és kisugárzású fiatal énekes megcsinálta a karrierjét.

Billie ugyanis – ahogy az ebből a több mint két órából kiderül, már ha eddig nem lett volna egyértelmű – fényévekkel kerüli el azt a sztárcsináló inkubátort, amiben az elmúlt évtizedek tinicelebjeit nevelgették, Justin Timberlake-től Selena Gomezig. Ő már nem a Mickey Mouse Club tervszerűen fellépített cukipofija, vagy bárki más, akinek minden lépését egy erre szakosodott csapat vigyázza fel, írja a dalait, választja ki a ruhatárát, rakja össze új klipjének forgatókönyvét, vagy installálja arcára a műmosolyt a Vérprofizmus Kézikönyvéből. Nem is állhatna ő ettől távolabb.

De eleve messze jár bármiféle cukipofiskodástól. Bizonytalan, esetlen, szomorkodik a fiújáért, és ugyanúgy marhul, ha veszi a kamera, mint amikor nem. És nála őszintébben kevesek ölelgetik meg a rajongóikat.

A huszadik életévének betöltésétől még mindig messze járó, de már így is 76 milliós Insta-táborral rendelkező kaliforniai lány maga a két lábon járó önazonosság:

ahogy bátyjának hálószobájában (ami ránézésre egy lakóautó belseje is lehetne), kinyúlt pólóban fetreng egy cuccokkal széthányt kanapén, majd apja a házuk kertjében tanítja autót mosni,

azt nem lehet egy PR-csapat által vonalzóval megrajzolni. Vagyis lehetne, de ma már úgyis mindenki átlátna ezen a szitán.

A megrendezettségnek a gondolata akkor is elkerüli a nézőt, amikor a testvére, a dalszerzésért felelős Finneas éppen anyjuknak magyarázza a konyhában, hogy úgy kell Billie-vel trükkösen slágert íratni, hogy ne érezze, hogy slágert ír, mert szerinte minél népszerűbb valami, annál többen fogják utálni is – aztán a beszélgetés közepébe éppen belép a totál kómás Billie, hogy ti éppen rólam beszélgettek-e, hahó.

A film nem csak a megnyugtató autentikusságot mutatja be Billie szupererejeként, amire nagyon könnyen rákapcsolódik az őt néző-hallgató, hanem azt a borzasztóan erős támogatói családi légkört is, ami minden percben körüllengi. Amikor az önkifejezés szabadságát már bébikora óta ösztönző édesanyja az USA legnagyobb szabású fesztiváljának, a Coachellának a backstage-ében annyit mond neki percekkel a koncertjének startja előtt, amit tízezrek várnak odakint, hogy “csak érezd jól magad, annyira bátor vagy,” amire úgy reagál, hogy “nem vagyok bátor”, az a film egyik legkönnyzacskóbarátabb jelenete.

Ugyanakkor rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy ő az a fiatal csillag, aki ha egyszer a hírnév súlyától a szétesés peremére sodródna, akkor is egy stabil csapat fog állni mellette, ami azonnal elkezdi az összelapátolását: az anyja, az apja és a bátyja.

És ha mindez nem volna elég, Billie kamaszos lelkesedését – például Justin Bieber felé, akiért máig megőrül – gyakran váltja fel a korát meghazudtolóan konzisztens véleményformálás, ami rendre lecsorog a dalaiba, torkon ragadva a korszellemet. Vagyis azt a szorongást, ami mostanában nagyon sok fiatal felnőttnek jut osztályrészül a világ történéseinek árnyékában. És, ahogy bevallja, neki is.

You guys need to be fucking okay because you’re the reason I’m okay, okay?

– üzeni egy ízben a színpadról Billie, akiről mondanánk, hogy egy egész nemzedék terapeutája, ha nem tudnánk, hogy harmincas, sőt, meglett negyvenes emberek is zavarba jönnek attól a felismeréstől, hogy együtt tudnak rezdülni a zenéjével. Ami egyébként továbbra is lassú, szofisztikált, tapintatos és mély, teljesen szembemenve a rádióhullámokat világszerte leuraló vásári EDM-csörtével. Amíg a könnyűzenének van egy ilyen nagyon is létező alternatív valósága, addig pedig nem kell aggódnunk a világért. Annyira.

Nézzétek meg a filmet. Tetszeni fog.