Megrendítő kisfilm mutatja be, hogyan mentette meg a művészet ereje a demenciával küzdő ex-kalózrádióst
Ronald Amanze jamaikai szülei még a Windrush-generációval sodródtak Angliába, ahová a második világháború utáni gyászos munkaerőpiaci helyzet miatt várták “az anyaország fiait” a Karib-térségből. Leginkább ennek a sokszázezer bevándorlónak is köszönhette aztán az Egyesült Királyság, hogy később olyan izgalmas, a feketék kultúrájában gyökerező műfajok bonthatták ki szárnyaikat, mint a reggae és dub, illetve azok különféle leágazásai, később pedig a jungle, a UK garage és a dubstep – amik eleinte főleg nem engedélyezett kalózrádiók hullámhosszain csúsztak bele az érdeklődő fülekbe.
Ronald Amanze is ennek a hullámnak volt az egyik képviselője, kemény évei után a rádiózásban találta meg célját – aztán sztrókot kapott, és minden megváltozott: demenciával diagnosztizálták. A betegséggel, ami egyáltalán nem olyan ritka, a világon minden harmadik percben kimondja egy orvos valakiről, hogy ettől a memóriát és gondolatokat elködösítő jelenségtől szenved.
Aztán Ronald Amanze kvázi újjászületett – egy projektnek hála, aminek keretében ő és a hozzá hasonló betegek kapnak egy fényképezőgépet, hogy dokumentálják az életüket. Így egyszerre segítik a szeretteikkel és a saját magukkal való kapcsolódást, életük strukturálását, a ki-kieső puzzledarabok összerakását, elmerítve a pácienseket egyúttal egy kreatív alkotói folyamatban. Lucy Hawes rendező filmje Amanze sztoriját dolgozza fel nyolc percben, és mindenképp érdemes megnézni, főleg a legvégső tanulság fényében, amit maga a beteg mond ki:
“minden kudarc, megpróbáltatás és probléma ellenére az élet még mindig csodálatos.”
Statisztikailag a fekete-afrikai és fekete-karibi embereknél nagyobb valószínűséggel alakul ki demencia, ráadásul fiatalabb korban, mint a fehéreknél. Ez az információ inspirálta a The Photobook Project tizedik fejezetét, amiről itt lehet bővebben tájékozódni.
Published October 18, 2021.