Electronic Beats Hungary

“Igen, változom” – a Tame Impala most épp baleári pszichedéliával állítaná meg az időt

Hogyan lett a Tame Impala nagyon ügyes másolóból korszakos zenekar? És meddig működik egy recept variálása? Öt év szünet után jelent meg a The Slow Rush.

Nehéz megnevezni, hogy melyik zenekar képviseli legjellemzőbben az előző évtizedet. A még a 2000-es évekből átnyúló, nagyra nőtt indie-formációk, mint az Arctic Monkeys, vagy az Arcade Fire aligha. A Beach House, a Bon Iver vagy a Vampire Weekend már úgy is jellemzőbb példa, hogy még ezek az együttesek is a duplanullás évek végén indultak. A Tame Impala viszont minden kétséget kizáróan erős versenyző a korszak legjobbja címre. Három jelentős, egyre sikeresebb album, élőben Kevin Parker egyszemélyes stúdióprojektje tömegeket elbűvölő-elszállító zenekarrá bővül, és naná, hogy az évtizedet jellemző műfajhatár-tologatásban is élen jár az ausztrál projekt.

Szépen ível, fejlődik

Parker a hálószobazenélés mellett eleinte különböző bandákkal is próbálkozott szülőhelyén, Perth-ben, de hamar rájött, hogy bár szeret élőben játszani, lemezen egészen pontosan azt szeretné viszonthallani, ami a fejében szól. Ezt meg is tudja valósítani, úgyhogy köszöni szépen, de nem kér kreatív ötleteket. A Tame Impala, ha felvételről van szó, ennek megfelelően a mai napig az ő egyszemélyes projektje. Élőben pedig, sokszor jelentős átfedésben a baráti – szintén pszichedelikus zenében edzett – Pond zenekar tagjaival egészül ki, működik összeszokottan, és fesztivál-headliner pozícióban sem tojik be.

YouTube

By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more

Load video

A Tame Impala pályája valóban esettanulmány ahhoz, hogyan változott a korszellem az elmúlt tíz évben, de egy szépen görbülő, önálló fejlődési ívként is szemlélhetjük.

A bemutatkozó Innerspeaker (2010) szuper neopszichedelikus rocklemez, hangzáshű, mégsem a múltat hantolja ki – és az is segített rajta, hogy a Flaming Lips vagy az MGMT mellől ismert Dave Fridmann keverte. A soron következő Lonerism (2012) már sokkal egyedibb munka, minden karakteresebb, a vintage szintik szépen előtérbe kúsznak, a megvalósítás kozmikusabb, a hatás világraszóló. Parker mellékprojektjeiben már korábban is kacérkodott a pszichedelikus funkkal (Space Lime Peacock, AAA Aardvark Getdown Services), az elektronikus tánczenével (Canyons), harmadjára viszont ezek mentén még tovább vitte a Tame Impalát a megkezdett úton és az elektronikus hatásokban bővelkedő, grúvos Currentsszel (2015) már végképp alakította a zeitgeistet. Megvan a maga hangja, azt csinál vele, amit akar. És a következő mindig garantáltan más lesz.

De mit lehet csinálni öt évig?

Leginkább turnézni. Parker még 2013-ban fellépett a Szigeten is, de a Currentsszel két évig volt úton és utána is rendszeresen fesztiválozott, volt headliner a Coachellán, a Primaverán és közben annyira a popélvonal része lett, hogy feldolgozta Rihanna, ő meg dolgozott Lady Gagával, Kanye Westtel, Kendrick Lamarral, SZA-val, Travis Scottal, Mark Ronsonnal vagy éppen a Flaming Lipsszel. Soroljuk még? Ja, meg közben pepecselt egy kicsit a negyedik Tame Impala-albummal, amit megakasztott a kaliforniai erdőtűz (2018-ban odalett a cucca egy része egy bérelt házban), és amit 2019 nyarára már bőszen ígért, csakhogy megrögzött maximalistaként a határidők ugye mindenképp problémásak.

Ha 2016 és 2019 között kijött volna még egy anyaggal, mondjuk ezzel, ami némi csúszás után most, február közepén jelent meg, akkor kérdés nélkül ő lenne a tízes évek kirakatembere a rockos popzenében. Lehet, hogy így is ő az. Vicceskedve mondta, de talán nem teljesen komolytalanul, hogy szeretne a korszak, de legalább saját szűkebb zsánere Max Martinja lenni.

YouTube

By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more

Load video

Harmadik albumán ott virít a Yes I’m Changing című dal, nem mintha ne tűnt volna fel bárkinek a Tame Impala ars poeticája. Miközben maga Kevin, a figura mit sem változott az eltelt évek során. Ugyanaz a hosszú hajzatú, egyszerű csávó, aki személyes problémái feltárásával, a digitális magány kiéneklésével is annyira jellemzően kortárs dalszerző. Jó, persze mostanában már nem magányt és elvetélt szerelmeket kell feldolgoznia, hiszen nemrég megházasodott – az új lemez áradóbb optimizmusát alighanem ez a szél is fújja.

Állandók és változók

Vannak állandó elemek az életműben. Először is masszív alapélmény az előző anyag címét adó áramlás, a folyamatos változás, az átmenet valami másba, ami mindig megőriz valamit a régiből is. Soha nincs gyökeres újrakezdés, mindig uralkodik a kozmikus sound, jöjjön az elő gitárból, vagy legyen kicsalogatva szintikből.

Azután, igen: ez a lemez is nagyon-nagyon jól szól. Éteri, nyáriasan dreampopos, részletgazdag és azonnal magába szippant. Vannak persze változók is: ezúttal a logikus továbblépés a még grúvosabb, szintisebb, elektronikusabb megszólalás volt, ez meg is történt, de mindez lágyabb, olykor az akusztikus megoldásoknak is levegőt biztosító hangszereléssel és

a vízparti meleg szellő jóleső hatásának megidézésével párosult – ami külön jól esik így a tél vége felé.

Mintha egy baleári szigeten írta volna, de úgy, hogy közben sok yacht-rockot és nyolcvanas évekbeli perfekt popot hallgatott. Ha folyamatában nézzük, minden lépés következik az előzőből, ám ha összevetjük az első lemezt ezzel, szinte felismerhetetlenül más a két világ.

YouTube

By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more

Load video

Megállítani az időt

Mint címe – The Slow Rush – is jelzi, az új LP leginkább az időről szól, és még csak nem is úgy, hogy milyen sokáig készült. A lemez a “csak még egy év” kérésével nyit, és a múltba néző, múltból a jövő érkezését elnyújtani próbáló kezdés után a dalcímekben is posztumusz helyzetről, tegnapról, holnapról, azonnaliságról és arról van szó, hogy talán most van itt az idő. A “lassan sürgető” bizonytalanság végig kitart: Parker a záródalban legalább „még egy órányit” kér. Halasztást a felnövéshez? Inkább talán ebből a friss házas, boldog állapotból egy plusz órát. Megállítani, amíg még lehet, amit különben nem lehet. Akármihez is, egy órát adhatunk neki ezzel a lemezzel. Pedig a „türelmet” (a lemez első beharangozó dalát, a Madchester-hangzást chillwave-esítő Patience-t 2019 tavaszáról) még ki is dobta róla.

Lehet olvasni olyan kritikákat a friss anyagról, hogy ez már csak egy üres diszkózenekar. Persze a kezdeti hangzást nyilván csak vaskalaposok hiányolják,

ráadásul az elmúlt öt évben felnőtt egy kisebb generáció, aminek az efféle behatárolhatatlan pop már bőven alapeszménye.

A Tame Impala önmagához képest is jól köröz, miközben nagyjából részben ott tart, ahol 2020. Részben pedig meglehetősen időtlen, a megszokott kövér dobokkal, bizsergető basszussal, álomba vesző, időt feloldó forró nyári délutánnal és egy Daft Punk-kikacsintással. Hangzása a lassan felszínre törő, ellenállhatatlanná fokozódó sürgetés mellett mindig annyival lett több, hogy a meglepetés-faktor ne elijesztő legyen, inkább vonzó váljon. Ez erre az új albumra is igaz, viszont ez már végképp a saját hanggal való szofisztikált játék terepe. Ami lehet, hogy alkalmanként kicsit jobban szórakoztatja a készítőt, mint amekkora hatást gyakorol a hallgatóra. Három klasszikus LP után ennyi azonban simán belefér. És még az is, hogy ezt akkor is előhúzhatjuk, ha csak valami laza háttérzenére van szükségünk.

Mégis és furamód: minden ismerőssége ellenére is hatásos album. Ha nem is állítja meg az időt, ameddig szól, könnyedén magáévá tudja tenni.

Click on the button to load the content from spotify.

Load content

+++ Zane Lowe interjúja a friss lemezről:

YouTube

By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more

Load video

Published February 23, 2020. Words by Dömötör Endre.