“Igen, változom” – a Tame Impala most épp baleári pszichedéliával állítaná meg az időt
Hogyan lett a Tame Impala nagyon ügyes másolóból korszakos zenekar? És meddig működik egy recept variálása? Öt év szünet után jelent meg a The Slow Rush.
Nehéz megnevezni, hogy melyik zenekar képviseli legjellemzőbben az előző évtizedet. A még a 2000-es évekből átnyúló, nagyra nőtt indie-formációk, mint az Arctic Monkeys, vagy az Arcade Fire aligha. A Beach House, a Bon Iver vagy a Vampire Weekend már úgy is jellemzőbb példa, hogy még ezek az együttesek is a duplanullás évek végén indultak. A Tame Impala viszont minden kétséget kizáróan erős versenyző a korszak legjobbja címre. Három jelentős, egyre sikeresebb album, élőben Kevin Parker egyszemélyes stúdióprojektje tömegeket elbűvölő-elszállító zenekarrá bővül, és naná, hogy az évtizedet jellemző műfajhatár-tologatásban is élen jár az ausztrál projekt.
Szépen ível, fejlődik
Parker a hálószobazenélés mellett eleinte különböző bandákkal is próbálkozott szülőhelyén, Perth-ben, de hamar rájött, hogy bár szeret élőben játszani, lemezen egészen pontosan azt szeretné viszonthallani, ami a fejében szól. Ezt meg is tudja valósítani, úgyhogy köszöni szépen, de nem kér kreatív ötleteket. A Tame Impala, ha felvételről van szó, ennek megfelelően a mai napig az ő egyszemélyes projektje. Élőben pedig, sokszor jelentős átfedésben a baráti – szintén pszichedelikus zenében edzett – Pond zenekar tagjaival egészül ki, működik összeszokottan, és fesztivál-headliner pozícióban sem tojik be.
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
A Tame Impala pályája valóban esettanulmány ahhoz, hogyan változott a korszellem az elmúlt tíz évben, de egy szépen görbülő, önálló fejlődési ívként is szemlélhetjük.
A bemutatkozó Innerspeaker (2010) szuper neopszichedelikus rocklemez, hangzáshű, mégsem a múltat hantolja ki – és az is segített rajta, hogy a Flaming Lips vagy az MGMT mellől ismert Dave Fridmann keverte. A soron következő Lonerism (2012) már sokkal egyedibb munka, minden karakteresebb, a vintage szintik szépen előtérbe kúsznak, a megvalósítás kozmikusabb, a hatás világraszóló. Parker mellékprojektjeiben már korábban is kacérkodott a pszichedelikus funkkal (Space Lime Peacock, AAA Aardvark Getdown Services), az elektronikus tánczenével (Canyons), harmadjára viszont ezek mentén még tovább vitte a Tame Impalát a megkezdett úton és az elektronikus hatásokban bővelkedő, grúvos Currentsszel (2015) már végképp alakította a zeitgeistet. Megvan a maga hangja, azt csinál vele, amit akar. És a következő mindig garantáltan más lesz.
De mit lehet csinálni öt évig?
Leginkább turnézni. Parker még 2013-ban fellépett a Szigeten is, de a Currentsszel két évig volt úton és utána is rendszeresen fesztiválozott, volt headliner a Coachellán, a Primaverán és közben annyira a popélvonal része lett, hogy feldolgozta Rihanna, ő meg dolgozott Lady Gagával, Kanye Westtel, Kendrick Lamarral, SZA-val, Travis Scottal, Mark Ronsonnal vagy éppen a Flaming Lipsszel. Soroljuk még? Ja, meg közben pepecselt egy kicsit a negyedik Tame Impala-albummal, amit megakasztott a kaliforniai erdőtűz (2018-ban odalett a cucca egy része egy bérelt házban), és amit 2019 nyarára már bőszen ígért, csakhogy megrögzött maximalistaként a határidők ugye mindenképp problémásak.
Ha 2016 és 2019 között kijött volna még egy anyaggal, mondjuk ezzel, ami némi csúszás után most, február közepén jelent meg, akkor kérdés nélkül ő lenne a tízes évek kirakatembere a rockos popzenében. Lehet, hogy így is ő az. Vicceskedve mondta, de talán nem teljesen komolytalanul, hogy szeretne a korszak, de legalább saját szűkebb zsánere Max Martinja lenni.
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
Harmadik albumán ott virít a Yes I’m Changing című dal, nem mintha ne tűnt volna fel bárkinek a Tame Impala ars poeticája. Miközben maga Kevin, a figura mit sem változott az eltelt évek során. Ugyanaz a hosszú hajzatú, egyszerű csávó, aki személyes problémái feltárásával, a digitális magány kiéneklésével is annyira jellemzően kortárs dalszerző. Jó, persze mostanában már nem magányt és elvetélt szerelmeket kell feldolgoznia, hiszen nemrég megházasodott – az új lemez áradóbb optimizmusát alighanem ez a szél is fújja.
Állandók és változók
Vannak állandó elemek az életműben. Először is masszív alapélmény az előző anyag címét adó áramlás, a folyamatos változás, az átmenet valami másba, ami mindig megőriz valamit a régiből is. Soha nincs gyökeres újrakezdés, mindig uralkodik a kozmikus sound, jöjjön az elő gitárból, vagy legyen kicsalogatva szintikből.
Azután, igen: ez a lemez is nagyon-nagyon jól szól. Éteri, nyáriasan dreampopos, részletgazdag és azonnal magába szippant. Vannak persze változók is: ezúttal a logikus továbblépés a még grúvosabb, szintisebb, elektronikusabb megszólalás volt, ez meg is történt, de mindez lágyabb, olykor az akusztikus megoldásoknak is levegőt biztosító hangszereléssel és
a vízparti meleg szellő jóleső hatásának megidézésével párosult – ami külön jól esik így a tél vége felé.
Mintha egy baleári szigeten írta volna, de úgy, hogy közben sok yacht-rockot és nyolcvanas évekbeli perfekt popot hallgatott. Ha folyamatában nézzük, minden lépés következik az előzőből, ám ha összevetjük az első lemezt ezzel, szinte felismerhetetlenül más a két világ.
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
Megállítani az időt
Mint címe – The Slow Rush – is jelzi, az új LP leginkább az időről szól, és még csak nem is úgy, hogy milyen sokáig készült. A lemez a “csak még egy év” kérésével nyit, és a múltba néző, múltból a jövő érkezését elnyújtani próbáló kezdés után a dalcímekben is posztumusz helyzetről, tegnapról, holnapról, azonnaliságról és arról van szó, hogy talán most van itt az idő. A “lassan sürgető” bizonytalanság végig kitart: Parker a záródalban legalább „még egy órányit” kér. Halasztást a felnövéshez? Inkább talán ebből a friss házas, boldog állapotból egy plusz órát. Megállítani, amíg még lehet, amit különben nem lehet. Akármihez is, egy órát adhatunk neki ezzel a lemezzel. Pedig a „türelmet” (a lemez első beharangozó dalát, a Madchester-hangzást chillwave-esítő Patience-t 2019 tavaszáról) még ki is dobta róla.
Lehet olvasni olyan kritikákat a friss anyagról, hogy ez már csak egy üres diszkózenekar. Persze a kezdeti hangzást nyilván csak vaskalaposok hiányolják,
ráadásul az elmúlt öt évben felnőtt egy kisebb generáció, aminek az efféle behatárolhatatlan pop már bőven alapeszménye.
A Tame Impala önmagához képest is jól köröz, miközben nagyjából részben ott tart, ahol 2020. Részben pedig meglehetősen időtlen, a megszokott kövér dobokkal, bizsergető basszussal, álomba vesző, időt feloldó forró nyári délutánnal és egy Daft Punk-kikacsintással. Hangzása a lassan felszínre törő, ellenállhatatlanná fokozódó sürgetés mellett mindig annyival lett több, hogy a meglepetés-faktor ne elijesztő legyen, inkább vonzó váljon. Ez erre az új albumra is igaz, viszont ez már végképp a saját hanggal való szofisztikált játék terepe. Ami lehet, hogy alkalmanként kicsit jobban szórakoztatja a készítőt, mint amekkora hatást gyakorol a hallgatóra. Három klasszikus LP után ennyi azonban simán belefér. És még az is, hogy ezt akkor is előhúzhatjuk, ha csak valami laza háttérzenére van szükségünk.
Mégis és furamód: minden ismerőssége ellenére is hatásos album. Ha nem is állítja meg az időt, ameddig szól, könnyedén magáévá tudja tenni.
Click on the button to load the content from spotify.
+++ Zane Lowe interjúja a friss lemezről:
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
Published February 23, 2020. Words by Dömötör Endre.