Szüless újjá Hortobágyi László ambient klasszikusával együtt!

Hortobágyi László a kortárs magyar elektronikus zene egyik fontos alakja és úttörője. Az 1988-ban megjelent Transreplica Meccano című utópisztikus nagylemeze most az amszterdami Lullabies for Insomniac kiadó kezében jelenik meg átdolgozott formában, ami remek alkalom arra, hogy belekóstoljunk Hortobágyi elvarázsoló világába.

Hortobágyi László alig volt tizenhét éves, amikor 1967-ben már expedíciókat és gyűjtőutakat szervezett elsősorban Észak-India területére, ahol helyszíni hangfelvételeket készített, könyvtárakban, archívumokban és hangtárakban kutatott, illetve a helyi zenei gyakorlatok elsajátításán dolgozott. Gyűjtései örökre meghatározták nem csak zenei érdeklődésének irányát, de világlátását is. Hosszú évtizedek munkája alatt óriási tudást halmozott fel, amit többek között zenetudományi és elméleti publikációkban, egy egyedülálló hangtár létrehozásában és a zeneszerzésben kamatoztatott.

Bár munkássága ezen a hatalmas tudáson alapul, Hortobágyi László nem pusztán egy hagyományőrző akadémista, aki az említett zenei gyakorlatok védelmezését és ismétlését tűzte volna ki célul.

Legtöbb lemezén az indiai klasszikus zene szigorú szabályait nem létező mitologikus vagy futurisztikus világok zenéinek megalkotására használja, amihez a kortárs „népzenék” eszköztárát is felhasználja.

Albumai olyan alternatív múltakat és jövőket mutatnak be, ahol az adott koncepciótól függően nyugodtan találkozhat a barokk a technóval, az ambient a Közel-Keleti népzenével vagy mondjuk a dub az indonéz gamelánnal.

A Lullabies for Insomniacnél most megjelenő Transreplica Meccano a mind a mai napig aktív Hortobágyi korai lemezei közül való (felül teljes egészében meghallgatható). Az 1988-ban felvett majd 2006-ban újradolgozott albumon az olyan hagyományos indiai hangszerek, mint a tabla vagy a szitár egy egységet formálnak a modern nyugati hangszerekkel, mint a szempler vagy a szintetizátor. Elsőre ez nem feltétlenül tűnik komoly teljesítménynek, de gondoljunk csak bele hány csapnivaló, ötlettelen produkcióval találkoztunk, ami mondjuk a didzseridút és az elektronikus zenét igyekezett összehozni. Hortobágyi érzékletes hangszerelése, dalszerkezetei és az ezek mögött rejlő átfogó, éleslátó víziója elérik, hogy egy olyan, korábban sosem létezett lélegző és lüktető összhang jöjjön létre ezek között az eltérő kultúrák között, aminek saját múltja, jelene és jövője is van.

Az ilyen új világok irányába tett expedíciókra pedig talán nagyobb szükség van most, mint eddig bármikor. Hortobágyi azt mondja, a gyűjtései során a népzenékben az emberiség közös és mögöttes nyelveit és nyomorúságát érezte meg. Lemezei nem csupán rámutatnak a minket körülvevő társadalmak és szabályok hibáira, de egyszerre a lehetséges kiutakat is fürkészik. Ez az, amiért igazán érdemes figyelni Hortobágyi hangjára.