No Photos On The Dance Floor: a kontinens legjobb rave-ügyi kiállítása zajlik Berlinben

Ha arra jársz, akkor november végéig megnézheted.

Magyarországról, a 2000-es évek partifotózási Mekkájából sokaknak furcsa lehet megérteni, miért nincs keresnivalója egy fényképezőgépnek a technóklub sötétjében. Pedig a német fővárosban ez ma alapvetés, és gyakran már az is elég, hogy valaki finoman, figyelmeztetőleg a vállunkra helyezze a kezét egy buliban, ha felemeljük a telefonunkat egy ártalmatlan képrögzítésre. Más helyeken, mint a jó öreg Berghain pedig egyenesen a kirúgást vonja maga után.

A tiltás nem valamiféle elitista szeszély Berlinben: az, hogy nem találkozik az ember őt kémlelő lencsékkel és az arcába villanó vakukkal, egyrészt az egyéni szabadságélmény maximalizálását szolgálja, amikor tényleg mindenki az lehet, aki csak akar lenni, az utolsó molekulájáig feloldódhat a dekadenciában. Másrészt a privát szféra megóvásának egy jelentős eszköze:

ami a klubban történik, az ott is marad, ha látta is valaki, akkor is csak az emlékezete őrzi meg.

Pontosan ezért jó, hogy van a C/O Berlinben a No Photos On The Dance Floor kiállítás, mert mégiscsak az elmúlt három évtizedben készült fotók útján vezet be ebbe a fekete zónába – ami az előbb elmondottak fényében ellentmondásos lehet, de ha megnézzük a tárlat bevezető videóját, akkor hamar a helyére kerül minden:

A nemzetközileg elismert, számos díjjal bíró fotós, Wolfgang Tillmans hatásos képe, egy vörös fényekben verejtékező meztelen hát díszíti a kiállítás plakátját. Tillmans is sokat fotózott partikban, a maga elvonatkoztató módján, sohasem direktben mutatva meg a megmutathatót.

Ő az éjszakai életnek erről a szférájáról azt mondta: egy klub olyan, mint egy “absztrakciós gépezet”, amiben egyébként is folyamatosan képek jönnek létre, és mindig minden a láthatóság szélén táncol –

amikor a füstgép meglódul, és az ember felfelé néz, bele a fényekbe, akkor kitapinthatatlan dolgok vibrálnak át rajta.

Ez a vibrálás egyébként a tárlat valamennyi részén tetten érhető, a mára már bezárt helyeket bemutató képsorozattól kezdve a DJ-portré szérián át (Nina Kravizot ennyire művészien még senki nem fotózta be) egészen az elmúlt évek izzadságszagú pillanataiig, de lehet nézni kisfilmeket is, például a Techno Viking-jelenség továbbgyűrűzéséről, az 1994-ben nyílt KitKat fétisklubról, aminek az egyik alapítója, Kirsten Krüger beszél a kamerába tűzpiros dresszben cigarettázgatva, és kap a Panorama Barban vadállatokkal forgatott etűdöt is az, aki elmegy.