Mesterséges intelligencia: elveszik a gépzenészek munkáját? - Electronic Beats Hungary

Mesterséges intelligencia: elveszik a gépzenészek munkáját?

Szombaton Berlinben kerestük a választ.

Szavak: Unger András

CTM Festival már 1999 óta menekíti szokatlan kalandozásokba azokat, akik szeretnek kilépni a – főleg elektronikus – zenei status quóból, és helyette új tapasztalásokra, korlátátlépésekre adják a fejüket. A már tíznaposra hízlalt berlini esemény, csakúgy, mint közeli unokatestvére, a lengyelországi Unsound (amiről itt írtunk) kifejezetten törekszik a hagyományos értelemben vett szórakoztatás meghaladására: egy CTM-látogató jól teszi, ha felkészül egy csomó nehezen emészthető produkcióra, amik cserébe azzal kecsegtetnek, hogy tágítják az ismereteit, és olyan irányokat mutatnak meg, amiknek addig talán a létezéséről sem tudott.

Ezért élénkültünk fel az idei program átnyálazásakor, amikor kiszúrtuk, hogy – a másik, ugyanekkor zajló programsor, a digitálkultúrával foglalkozó Transmediale közbenjárásával – Darren Cunningham, vagyis

a narkotikusan pulzáló, ólomszerű zenéiről ismertté vált Actress nem egyedül lép fel, hanem egy AI-val.

Ráadásul nem is akármilyen AI, azaz mesterséges intelligencia ez. Young Paintnek nevezték el (nevezte el ő maga?), és az egyetlen feladata eddig az volt, hogy elemezze, eltanulja, lemásolja, emulálja a brit producer zenei nyelvezetét, 2008-as első lemezétől, a Hazyville-től mostanáig.

Actress digitális gyermeke tehát gyakorlatilag egy önmagát folyamatosan fejlesztő klónféleség akar lenni, ami már odáig jutott az előremenetelben, hogy nem csak reagálni képes a ködös-koszos zenékre, de képes “szólózni” is ugyanezekben a stilisztikai keretekben, ha mondjuk arra kerülne a sor, hogy apa pár pillanatra éppen nem ér rá. És erre – feltételezzük a sajtóanyag magabiztos nyelvezete alapján – úgy képes, hogy mi, a közönség alig, vagy egyáltalán ne érzékeljük a különbséget. Sőt, a hosszú távú terv az, hogy Young Paint egyszer majd saját maga álljon színpadra, mint az első mesterséges intelligencia, aki live act-ezik.

Ezekkel az előzetes infókkal a fejünkben nyughatatlanul foglaltuk el a helyünket a Haus der Kulturen der Welt lilában úszó auditóriumában, ahol ezredmagunkkal vártuk, hogy elsötétüljön előttünk a színpad, és besétáljon rá a nagyvárosi monotónia mesterszobrásza. Aztán meg ki tudja, mi történjen.

Cunningham egy fekete sziluettként sétált be, és úgy is maradt. Kimondva-kimondatlanul, arcát pillanatra sem mutatva úgy állt be a gépei mögé, hogy ma nem ő a főszereplő, miközben nélküle a főszereplő világra sem jött volna.

Az (ő?) ugyanis egy nagy vetítővásznon lassan érkezett meg szemeink elé, egy fokozatosan közeledő kockában, amit egy virtuális hálószobaként rendeztek be. Ahogyan Actress elidegenítő zenéje rétegződni kezdett a hangfalakból, úgy öltött formát a szemeink előtt Young Paint ezüstös alakja egy rácsos ágyon elnyúlva, ahonnan lustán tápászkodott fel, fején egy angol zászlóval díszített, hiphop-klipekből jól ismert bilikalapban. Arca és szeme nincs, csak a karakteres fejfedő, és egy szálkás test, amit mintha egy ismeretlen fémből faragtak volna.

Ekkor még nem sejtettük, hogy ez az alak hamarosan agresszíven pingpongozni fog saját testével egy csíkozódó vörös háttér előtt,

pillanatokra megidézve az egyik első ismert, és nem kevésbé bizarr virtuális karaktert a nyolcvanas évekből, a valóságban nem létező tévébemondót, Max Headroomot, akinek (aminek?) gépiesen akadozó, de emberszerű megjelenése is legalább ennyire megfagyasztotta a szemlélődőben a vért.

De igazából nem is sejtettünk semmit. Az egyetlen kapaszkodónk teljesen paradox módon az előadás által belénk állított kérdések voltak: Actress teljesen beprogramozta Young Paintet, vagy csak közvetve bábáskodott a megszületésénél, esetleg még ennyit sem csinált? Amit hallunk, az most éppen Actresstől származik, vagy ezek a teljesen random megérkező hangok már a mesterséges intelligencia belenyúlkálásai?

Hol végződik az egyikük szerepe, és hol kezdődik a másiké?

Egyáltalán, a vásznon megjelenő alak, és a köré épített történet is improvizatív módon reagál a zenére? És ha igen, milyen mértékben?

Miközben tornyosultak bennünk a dilemmák, Young Paint virtuális alakja egy letaglózó átalakuláson ment keresztül, krómozott csontszerkezet-szerűségig csupaszodva, a zenei dimenzió kietlenségére tisztán és tökéletesen rímelve. Ekkor már nem csak abban voltunk csak biztosak, hogy amit látunk-hallunk, az borzalmasan súlyos, de abban is, hogy a kérdésfeltevéseink valójában Darren Cunningham nem is annyira ördögi tervének részei. Hiszen karrierje során nem először hagyja parlagon a hallgatót, arra ösztönözve, hogy az maga fejtse fel, mi mozgatja zenéinek enigmatikus zajfátylát. Ha pedig eszünkbe jut, hogy 2017-es albumának, az AZD-nek a borítóján már feltűnik egy krómozott kéz, akkor még tovább töprenghetünk, hogy vajon Young Paint mióta a része az Actress-univerzumnak, különösen egy olyan korban, ahol egy másik mesterséges intelligencia már Van Gogh-képeket rajzol néhány firkából.

A CTM Festival világpremierként jellemezte az audiovizuális performanszt, ami után a csípős nyugat-berlini éjszakában, egy teljesen embermentes folyóparton a hotelünk felé sétálgatva nem volt nehéz arra gondolni, hogy ez egy egészen visszafogott megfogalmazás, és talán egy olyan jelenségnek az előszobájában nézhettünk most körül, amit ésszel még nem vagyunk képesek elképzelni sem. Ami viszont ha megérkezik, akkor meg fog kérdőjelezni mindent, amit eddig a kultúrateremtésről gondoltunk.

Amíg viszont meg nem érkezik ez az új világ, hogy felizgasson és nyomasszon minket, hallgassuk meg Young Paint eddigi egyetlen fellelhető megnyilatkozását, 2018 őszéből – ahol szintén Actress munkafolyamatába szólt bele: