Maszkot fel: az arctalan technó

Lezajlott Budapesten az első délutáni matinés hétvége, amikor több hely is felvállalta, hogy az este tizenegyes kötelező zárást figyelembe véve korábbra csúsztatott programmal nyisson ki. Mi megfordultunk a LÄRM-ben, ahol a tánctéren nagyon helyesen mindenkin láttunk maszkot, cserébe úgy zajlott a tánc a tévéhíradók idősávjában, hangulatilag hajnalt hazudva, mintha egyeseknek az élete múlt volna rajta.

Új helyzetek új megoldásokat szülnek – persze ami nekünk új, az nem annyira új például a maszkot jóval korábban felöltő francia ravereknek, és még kevésbé új azoknak az előadóknak, akik már régóta identitásuk meghosszabbításaként hordanak ilyen vagy olyan maszkot. Az arc árnyékban tartása eleve mindig sokkal önazonosabb ügy volt az elektronikus tánczenében, mint bármelyik másik műfaj esetén: a kezdetekben, amikor a technó sátrat vert az éjszakában, a dj messze nem volt szupersztár, előrefele figyelő bálványimádás helyett a zenében való feloldódás történt, akár a pultnak háttal, mert az sem volt tiszteletlenség – a közös pulzálás epicentrumában egyszerre mindenki főszereplő és senki sem az.

Az egómentes zeneközpontúság letéteményese a technó Public Enemyjeként is aposztrofált, detroiti Underground Resistance volt – lásd itt az előző videóban -, ami nem csak preferálta a maszkokat, és mondott nemet (többnyire), ha valaki fotózni akarta őket, de ha egy idősebb tag elhagyta a formációt, akkor simán átadták a helyét egy új “katonának.” Volt tehát honnan merítenie az olyan későbbi technóintézményeknek, mint a Berghain, ahol nulla kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam rendesen a nagyteremben éppen játszó dj-t. Aztán már nem is néztem, mert nem volt érdemes, mert nem az volt érdekes, hogy ki áll a pultban.

Persze a szcéna változott, és ahogy mindig, minden szubkultúrának, az elektronikus zeneinek is megjelent a leegyszerűsített verziója (sziasztok, sziasztok, EDM-huszárok), feltűntek a slágerarcai, jött a businesstechnó, berúgták az ajtót a szponzorok, megtelepedtek a gigafesztiválok. Az identitástakaró tradícióját mégis mindmáig többen – és nem feltétlenül csak marketingtrükként – viszik, például DJ Stingray, aki detroitiként ápolja a detroiti hagyományt. Annyira, hogy 2018-as budapesti fellépésén még a harminc fokos backstage-ben sem vette azt le.

Ha kortárs technó és inkognitó, akkor ez a cikk csak félkarú törpe lenne SNTS említése nélkül. A fekete leples embernek sikerült maga köré a legkomolyabb kultuszt kiépítenie, amit még fehér kontaktlencsékkel is megfejel, csak hogy kerek legyen a horrorvibe.

Az őt Budapesten többször is vendégül látó Technokunstos Isu azt mondta róla, hogy bár a szűk környezete tudja róla, kicsoda – ők is, akik meghívták játszani, és nyilván vacsorázni sem maszkban ült le velük -, nagyon vigyáz arra, hogy a közönség sose lássa maszk nélkül: “eredetileg egy másik műfajban alkotott, nem is kevés sikerrel, és semmilyen módon nem akarta, hogy a kettő összekapcsolható legyen. Valójában rajtunk és pár szakmabeli pályatársán, barátain kívül a mai napig ez nem derült ki, szóval jól működik az álca.”

Jól ismert maszkos még Redshape, aki a Datatransmissionnek pár éve úgy magyarázta meg döntését, hogy a rajongók hajlamosabb a legcsekélyebb zenei irányváltást is masszív kritikával illetni a fórumokon, ő pedig meglehetősen érzékeny, és nem akart ilyesmiket olvasni, ezért inkább egy új név mellett döntött, hogy szabadon fejezhesse ki magát. Aztán amikor az emberek pozitívan reagáltak Redshape-re, rájött, hogy a névtelenség és a maszk nem csak megvédi őt, de arra is motiválja az embereket, hogy a zenére figyeljenek.

De aztán olyasmi történt, amivel ő sem számolt.

Ahogy a Redshape-jelenség nagyobb lett, éppen az ellenkező hatást váltotta ki, mert a maszk lett a beszédtéma.

Az idők változtak, Redshape végül leleplezte magát, mint Sebastian Kramer, aki aztán már nem úgy tekintett vörösfejű karakterére, mint azelőtt. “A klubzene teljesen popközpontúvá vált, ami kezdetben nem tetszett, de hozzászoktam. Most már idősebb vagyok és eltérően látom a világot, mint amikor először felhúztam a maszkot. Amit most kínál nekem, az más. Ez már nem a rejtőzködésről szól. Ez színészi játék.”

Kramer egy érdekes mozzanatot is kiemel: amikor rajta van a maszk, olyan mozdulatokat tesz, amiket egyébként nem – ami egybevág a szociológusok empirikus megállapításaival, miszerint a maszk viselése kevésbé normakövetővé teszi az embert, hajlamosak vagyunk több szabályt szegni, ha elfedjük az arcunkat.

Hasonló felszabadítási célzattal próbálta triggerelni a klubbereket a Borsos Lőrinc alkotói páros – ők öt éve Insecurity State néven egy olyan bulit szerveztek, aminek a kontextusa egy képzeletbeli esztétikai techno-állam volt, amiben az elnyomó rendszerek propagandakellékeit forgatták ki, így például a személyzet símaszkot hordott, amit bárki meg is vásárolhatott (és persze egyéb erős utalások sugalmazták az autoriterséget, ami persze nem volt valóságos, mégis kicsit bűnös élvezet volt elhinni a kalapáló lábdobok közepette, hogy az). Akkor erről azt írták: ez a kvázi egyenruhaként funkcionáló maszk egy totális előadás szereplőjévé avatja viselőjét, aki így válik puszta megfigyelőből aktív állampolgárrá. Érdekelt minket így fél évtized után is, hogyan emlékeznek vissza erre a szervezők, milyen feedbackeket kaptak a maszkok kapcsán – én csak arra emlékszem, hogy meglehetősen náthás voltam, ennélfogva fizikailag ernyedt, és magam is meglepődtem, mekkorát verettem freeteknóra a tánc terén. A maszkban, természetesen.

Volt, akinek felszabadító volt, mert végre el tudott vegyülni, és csak a zenére tudott koncentrálni, volt, akit zavart, hogy nem ismeri fel a barátait. Volt, aki a voyeur szempontot emelte ki, hogy nézelődni tudott anélkül, hogy önmagát leleplezte volna. Szóval többen tudtak vele így-úgy találni új nézőpontokat, és játszani azokkal.

– mondták nekünk Borsosék a tanulságot, ami, ha belegondolunk, könnyen érvényes lehet bármilyen bulibéli maszkviselésre.

Az biztos, hogy a maszkok addig nem fognak eltűnni a színpadokról és dj-pultokból, amíg lesznek olyan előadók, akik a végtelenül egóközpontúvá vált zeneiparban is szeretnék magukat ahhoz az elvhez tartani, hogy a közönségüket ne befolyásolja a személyük, csak és kizárólag a zene, amit kiküldenek a membránokra. Az, hogy most kényszerűségből a partizóknak is fel kell ölteniük az arctakarót, új helyzetet teremt, amivel egyelőre csak ismerkedünk – de ez a szanaszét nyomasztó világhelyzet ellenére akár izgalmas megközelítéseket is eredményezhet.

Meglátjuk. Aztán majd megírjuk.

Published September 29, 2020. Words by Unger András.