Hajléktalan lett a chicagói house-veterán, miközben a zenéi aranyáron cserélnek gazdát - Electronic Beats Hungary

Hajléktalan lett a chicagói house-veterán, miközben a zenéi aranyáron cserélnek gazdát

Mennyire van ez így rendben? Nyilván semennyire. Marcus Mixx esete rámutat a klubélet egyik legjelentősebb problémájára.

Szavak: Unger András

Marcus “Mixx” Shannon neve ugyan nem feltétlenül cseng annyira ismerősen, mint mondjuk Farley “Jackmaster” Funké, noha utóbbi játszotta le elsőként a producer legelső, 1987-es számát (I Wanna House, lejjebb hallgatható) a nagyhatású WBMX-es rádióműsorában. Ma, a meglepetéserejű house-szettek és a régi gyémántok előtúrásának újult igénye azt okozta, hogy a korai chicagói ritkaságok elképesztő árakon cserélnek gazdát a vinylgyűjtők Mekkájában, a Discogson. Marcus Mixx egy 1989-es válogatása például 500 dollárért – 140 ezer forintért.

Ez az összeg éppen akkora, amennyiért az ötvenes éveinek elején járó Marcus Mixx szeretett volna magának egy albérletet. Az elmúlt években ugyanis nem volt hol laknia. A fenti adásvételből pedig nyilván nem látott egy centet sem.

Shannon most barátai jóindulatából él – illetve inkább csak éldegél, sőt, éleget -, illetve abból a közel 250 új trekkből, amit feltöltött a Bandcampre másfél évvel ezelőtti csatlakozása óta. GarageBanddel írja a zenéket egy laptopon a Chicago Cultural Center egyik bejárata mellett, néha pedig a helyi könyvtárban. Mindeközben videóvágási szkilljeit árulja szomorú 25 dollárért, és azt mondja, tudna még dolgozni többet, de a menhely, ahova bejár aludni, ebben erősen korlátozza, hiszen ha nem érkezik meg oda este fél hétig, akkor lehet, hogy már csak az utcán tudja álomra hajtani a fejét.

Nem beszélve arról, hogy ott nem tudja tárolni a technikai eszközeit, plusz a rendszeres balhék is megnehezítik az alkotást – egyszer minden ok nélkül megkéselték a zuhanyzóban. Nem csoda, hogy elkeseredésében végül indított egy közösségi finanszírozásos projektet.

“Arra jutottam, hogy le kell nyelnem a büszkeségem, és szembesülnöm a ténnyel, hogy nem tudok egyről a kettőre jutni az életben, ha nem alapozom meg azt valahogyan.”

Shannon végül a GoFund oldalán két hónap alatt megugrotta az előirányzott 3000 dollárt, amiből elképzelései szerint fél évig ki tud venni egy egyszerű szobát. Mindezt egy szuperboldog posztban köszönte meg ismeretlen segítőinek.

Marcus egy TRAX pólóban – rövid ideig A&R menedzserkedett is a legendás kiadónak (Fotó: Alexus McLane)

Marcus példája csak egy a sok közül, ami azt mutatja be, mennyire nem egyszerű a producereknek pénzre váltaniuk a szellemi alkotásaikat, ugyanakkor

a zenéiket lejátszó DJ-k könnyedén masszírozzák be a zsebeikbe a négyszámjegyű euróösszegeket a fellépéseikért.

Nem arról van persze szó, mielőtt félreértés esne, hogy egy kitűnő lemezelő nem érdemli meg a dollárokat egy, a közönséget a reggeli napsugarakig táncoltató szettért – inkább arról, hogy ideje lenne kompenzálni az eredeti alkotókat is, akik a streamingszolgáltatóktól gombokat látnak csak.

És erre már többen is felhívták a figyelmet az elmúlt időben, úgy mint a Berghain-rezidens Barker, aki szerint ha a buliszervezők elfelejtenek producereket és live előadásokat bookolni, akkor hamarosan a híres “Instagram-DJ-k” sem fognak tudni mit játszani, mert a producerek elmennek máshova pénzt keresni a stúdiójuk helyett.

Vagy itt van Gunnar Haslam, aki egyenesen egy sötét jövőt vázol a zenekészítők csendes kihalását vizionálva:

Hogy mit tehetünk mi, egyszerű halandók, akik eljárunk a hétvégi rave-ekre? Nem kell sokat: csak legalább néha, ha nagyon megszeretünk valamit, akkor a Spotify-hallgatás után evezzünk át valamelyik online boltba, és vásároljuk meg azt a zenét. Inkább mondjunk le egy-két kör vodkaszódáról, és szánjuk az összeget a friss favoritra. Állítólag a léleknek is jobbat tesz. Namaste!

(A cikk a Chicago Reader írása alapján született)