![](https://res.cloudinary.com/electronic-beats/c_fit,q_auto,f_auto,w_1920/stage/uploads/sites/8/2019/03/mmixx.jpg)
Hajléktalan lett a chicagói house-veterán, miközben a zenéi aranyáron cserélnek gazdát
Mennyire van ez így rendben? Nyilván semennyire. Marcus Mixx esete rámutat a klubélet egyik legjelentősebb problémájára.
Marcus “Mixx” Shannon neve ugyan nem feltétlenül cseng annyira ismerősen, mint mondjuk Farley “Jackmaster” Funké, noha utóbbi játszotta le elsőként a producer legelső, 1987-es számát (I Wanna House, lejjebb hallgatható) a nagyhatású WBMX-es rádióműsorában. Ma, a meglepetéserejű house-szettek és a régi gyémántok előtúrásának újult igénye azt okozta, hogy a korai chicagói ritkaságok elképesztő árakon cserélnek gazdát a vinylgyűjtők Mekkájában, a Discogson. Marcus Mixx egy 1989-es válogatása például 500 dollárért – 140 ezer forintért.
Ez az összeg éppen akkora, amennyiért az ötvenes éveinek elején járó Marcus Mixx szeretett volna magának egy albérletet. Az elmúlt években ugyanis nem volt hol laknia. A fenti adásvételből pedig nyilván nem látott egy centet sem.
Shannon most barátai jóindulatából él – illetve inkább csak éldegél, sőt, éleget -, illetve abból a közel 250 új trekkből, amit feltöltött a Bandcampre másfél évvel ezelőtti csatlakozása óta. GarageBanddel írja a zenéket egy laptopon a Chicago Cultural Center egyik bejárata mellett, néha pedig a helyi könyvtárban. Mindeközben videóvágási szkilljeit árulja szomorú 25 dollárért, és azt mondja, tudna még dolgozni többet, de a menhely, ahova bejár aludni, ebben erősen korlátozza, hiszen ha nem érkezik meg oda este fél hétig, akkor lehet, hogy már csak az utcán tudja álomra hajtani a fejét.
Nem beszélve arról, hogy ott nem tudja tárolni a technikai eszközeit, plusz a rendszeres balhék is megnehezítik az alkotást – egyszer minden ok nélkül megkéselték a zuhanyzóban. Nem csoda, hogy elkeseredésében végül indított egy közösségi finanszírozásos projektet.
“Arra jutottam, hogy le kell nyelnem a büszkeségem, és szembesülnöm a ténnyel, hogy nem tudok egyről a kettőre jutni az életben, ha nem alapozom meg azt valahogyan.”
Shannon végül a GoFund oldalán két hónap alatt megugrotta az előirányzott 3000 dollárt, amiből elképzelései szerint fél évig ki tud venni egy egyszerű szobát. Mindezt egy szuperboldog posztban köszönte meg ismeretlen segítőinek.
![](https://www.electronicbeats.net/app/uploads/sites/8/2019/03/1d9a8962--900x600.jpg)
Marcus példája csak egy a sok közül, ami azt mutatja be, mennyire nem egyszerű a producereknek pénzre váltaniuk a szellemi alkotásaikat, ugyanakkor
a zenéiket lejátszó DJ-k könnyedén masszírozzák be a zsebeikbe a négyszámjegyű euróösszegeket a fellépéseikért.
Nem arról van persze szó, mielőtt félreértés esne, hogy egy kitűnő lemezelő nem érdemli meg a dollárokat egy, a közönséget a reggeli napsugarakig táncoltató szettért – inkább arról, hogy ideje lenne kompenzálni az eredeti alkotókat is, akik a streamingszolgáltatóktól gombokat látnak csak.
És erre már többen is felhívták a figyelmet az elmúlt időben, úgy mint a Berghain-rezidens Barker, aki szerint ha a buliszervezők elfelejtenek producereket és live előadásokat bookolni, akkor hamarosan a híres “Instagram-DJ-k” sem fognak tudni mit játszani, mert a producerek elmennek máshova pénzt keresni a stúdiójuk helyett.
Vagy itt van Gunnar Haslam, aki egyenesen egy sötét jövőt vázol a zenekészítők csendes kihalását vizionálva:
Hogy mit tehetünk mi, egyszerű halandók, akik eljárunk a hétvégi rave-ekre? Nem kell sokat: csak legalább néha, ha nagyon megszeretünk valamit, akkor a Spotify-hallgatás után evezzünk át valamelyik online boltba, és vásároljuk meg azt a zenét. Inkább mondjunk le egy-két kör vodkaszódáról, és szánjuk az összeget a friss favoritra. Állítólag a léleknek is jobbat tesz. Namaste!
(A cikk a Chicago Reader írása alapján született)
Published March 12, 2019. Words by Unger András.