“Berlin klubok nélkül olyan, mint a leves só nélkül”

Indítsunk két jelentőségteljes ténnyel. Az egyik: 2017-es adatok szerint a Berlinbe érkező 13 millió turista közel egynegyede a klubok miatt jött. A másik: Berlinben pillanatnyilag szigorúan tilos a tánc. Nem nehéz kitalálni, hogy ez a kettő dolog mit jelent – Európa ellenkulturális szívcsakráját, aminek mozgatórugója a láncok ledobása (vagy, ha úgy tetszik, a láncokba öltözés tempós zenére) aggodalom és rezignáció járja át.

Egyes, korábban népszerű táncos helyek ugyan próbálkoznak sörkerttel vagy más hasonló funkcióval a világjárvány alatt, sokaknak kinyitni sem éri meg, a legtöbben pedig inkább kivárnak. Ahogyan a Wall Street Journal cikke írja – eleve sokatmondó, hogy már ők is izgalmasnak tartják a témát -, a partizók adományai és a kormányzati támogatások (a német kormány a klubokat is azon vállalkozások közé sorolta, amik jogosultak kapni a 25 milliárd eurós mentőcsomagból, hogy augusztusig a működési költségek nyolcvan százalékát fedezni tudják) révén egyelőre a tömeges csődhelyzet még nem dörömbölt be a szcéna kapuján, de mindez csak átmeneti lélegzetvételhez juttatja az üzemeltetőket.

A félelem több mint jogos, és a politikusok sem örülnek, nyilván: az ide látogató klubturisták csak tavalyelőtt másfél milliárd eurónyi forgalmat hoztak. Csakhogy a városi kasszának és az állami büdzsének is van vége, és egyelőre senki nem sejti, mi lesz ősztől. Márpedig, ahogy Dimitri Hegemann, a Tresor alapítója mondta a lapnak: “Berlin klubok nélkül olyan, mint a leves só nélkül. Ha a leves nincs megsózva, akkor a fiatalok nem fognak idejönni.”

És, csak hogy számokkal is érzékeltetve legyen a helyzet súlyossága: a mindenféle műfajban utazó hely, a Gretchen július végére már 50 ezer eurós (ami 18 millió forint) adósságot halmozott fel, míg például Németország egyik legrégebbi és legnagyobb queer klubja, a Schwuz ugyan 75 ezer eurónyi adományt kalapozott össze a rajongóktól, ez csak a számlák kiegyenlítésére volt elég, és arra is csak május végéig. Hogy elkerüljék a csődöt, a hely 300 ezer eurós (106 millió forintnyi) kölcsönt volt kénytelen felvenni az állami fejlesztési banktól.

Pedig Berlin klubjai már a koronavírus előtt is vékony jégen táncoltak.

Az emelkedő ingatlanárak már eddig is szorongatták azokat, a tíz eurós átlagbelépők egészen nevetségesek New York vagy London klubjaihoz képest, és a legtöbb berlini színhely inkább kulturális intézményként tekint magára, ahol a hosszú évek során kialakult atmoszféra, és nem a felhalmozott profit a siker fokmérője. A Clubcommission nem olyan régi felmérése szerint a berlini klubok 51 százaléka veszteségesen, vagy éppen csak nullszaldósan működik. A maradék túlnyomó többsége pedig minimális nyereségre tesz csak szert.

Mindennek tetejében Berlint most különösen sújtja, hogy klubkultúrája a határok nélküliségtől vált izgalmassá. Attól a határok nélküliségtől, ami egyetlen fő szabály körül örvénylik: az éjjel fülledt katlanjaiban bármit megtehetsz, amíg azzal nem okozol bajt másoknak. Márpedig

az összefolyó testek, a szabados droghasználat, a fétisbulik szexroomjai nem azok a fogalmak, amik bármilyen szinten összeegyeztethetőek lennének a koronavírus által az életünket gúzsba kötő fogalmakkal, a social distancinggel vagy a szuperszigorú személyes higiénével.

Csakhogy a berliniek a jelek szerint jobban ragaszkodnak a szcénájukhoz, mint bárki. Ezt húzza alá, hogy a koronacsúcsidőszakban az üresen kongó klubokból indított United We Stream DJ-szettek során 500 ezer eurónyi (közel 180 millió forint) adtak össze az emberek, hogy életben tartsák kedvenc helyeiket. Számos kommentelő pedig arra világít rá a Wall Street Journal cikke alatt, hogy csituljon el mindenki, a közösség csak megállt egy időre, de a rave nem ment sehova. Esetleg de: a föld alá, mint régen, a klubok pedig úgyis adaptálódni fognak a vírus utáni új világhoz.

“Berlin will never stop” – ahogy az egyikük fogalmaz. És ha valami, akkor ez nagyon is igaznak hangzik.

(Nyitókép: Gil Corujeira)

Published July 08, 2020. Words by Unger András.