A soul három árnyalata 2019 elején - Electronic Beats Hungary

A soul három árnyalata 2019 elején

A kortárs r&b a műfaj minden korábbi tónusát keveri, sőt nászra kel minden mással is. Nem meglepő, hogy az év első izgalmas lemezei közül jópár innen került ki.

Szavak: Dömötör Endre

A soulzene – számtalan árnyalatában – mindig is ott volt a mainstream pop élvonalában, ugyanakkor frontvonalbeli az új hangzások kikísérletezésében is (csak három példa: James Brown 1967-ben a funky drummer-megszólalással, Janet Jackson 1986-ban a new jack swing-korszaknyitó Controllal és James Blake a 2010-es évek elején a dubstepes electro&b-vel). Amikből néhány év elteltével, igen, pontosan úgy van: mainstream pop lesz. Az örök körforgás a 2010-es években fokozatosan, aztán hirtelen felgyorsult, most, az évtized végén már a leginkább előremutató is sokszor instant fősodor. A kortárs r&b – hasonlóan bármilyen más, több évtizedes múltú stílus kortárs megfelelőjéhez – szinte minden korábbi fejleményét beolvasztja aktuális megszólalásába. És persze még mindig keresi a kitörési pontokat, így aztán ha lehet, szintipoppal kokettál, ha meg úgy van, trappel olvad össze úgy, hogy már senki sem tudja megmondani: ez most inkább hiphop vagy inkább soul. Nekik már tényleg minden egyformán popzene, miközben azért nem kell könyékig elmerülni a részletekbe, hogy szét lehessen szálazni a fő irányokat.

Damn it, DAWN!

Ariana Grande ökomenikus popzenéje, benne a hangsúlyos r&b-faktorral még idén februári friss albumán (thank u, next) sincs Beyoncé vagy Solange közelében, az ahhoz hasonlóan széles palettáról dolgozó új DAWN-LP, a New Breed viszont közel sem lesz annyira sikeres, mint a fentiek termékei – bármennyi engedményt is tett a hagyományosabb hangzás irányába. De ez talán már nem éri váratlanul a negyedik klasszikus nagylemezénél tartó New Orleans-i Dawn Angeliqué Richard-ot. Aki 2005-ben debütált, még felejthető Music TV-r&b-vel, aztán P. Diddy szerződtette egy MTV reality show-ban feltűnt lányzenekarral a Danity Kane-nel, amely akkor, 2005-ben természetesen már lecsúszott a zsáner csúcsidőszakáról. 2010-ben még Diddy Dirty Money nevű hiphop-soulos szupergrupjával adott egy esélyt a nagy sikernek, de közben már készítette első saját mixtape-jét, aminek sokszínű, mégis egyfelé tartó alternatív r&b-s világa kijelölte későbbi EP-i, lemezei megszólalását.

Az első három DAWN-album (Goldenheart – 2013, Blackheart – 2015, Redemptionheart – 2016) igyekezett forrasztási felületektől mentesen összehegeszteni jól szóló kortárs r&b-t, neosoult és persze az évtized elejének forradalmi megoldásait, az elektronikus r&b (How To Dress Well, Holy Other) jellegzetes, ködös, lo-fi, szellemjárta soundját. Ahogy haladt előre, úgy lett egyre izgalmasabb, eklektikus alapú, mégis eléggé egységes a zenéje, és lett egyre elektronikusabb. A 2016-os Infrared EP Kingdommal készült, a laza trilógia utolsó részén már Machinedrum az egyik társproducer.

A január végén megjelent New Breed pedig címéhez hűen valóban új fejezet. Talán már nem annyira forradalmi és future r&b, mint az évtized legjobbjai közé tartozó előző két eresztés, de így is köröket ver az énekgyakorlatos r&b-re, végig nagy hatásfokkal élvezhető ez a kevésbé mesterséges hatású, melegebb, gazdagon rétegzett anyag. Miközben visszavesz az egyértelmű klubhangzásból, így is lazán lehet rá lazán táncolni. Miközben alapvetően New Orleans-i tiniéveiről énekel, Rihannát a legszexisebb sorok közé csempészi be a Hudson Mohawke-kal közösen producelt Sauce-ban („I’m going to work like Rihanna / Do you ’til that sauce is all over”).

És miközben érezhető erőfeszítést tesz azért, hogy végre szélesebb közönségréteget érintsen meg, azzal is tisztában van, hogy ez nem is annyira számít, hiszen:

„There ain’t no bitches, ain’t no queens / I’m the motherfucking king, yeah.”

Emily is király

A New York-i Emily King először szintén nagykiadós kommersz r&b-ben tűnt fel 2007-ben (na jó, előtte egy Nas-lemezen is vokálozott), még Grammyre is jelölték, de persze az élőhangszeres, deep funk revival (Daptone Records köre) által szintén megérintett hangzása később sokat érett. Sokat is kellett várni 2015-ös második lemezére, amit saját kiadásban jelentetett meg a dalszerző-énekes. Művészileg simán igazolta vele, hogy hiba volt kirúgni a Sonytól. Igaz, a 2000-es évek elejének már nem úttörő, csak szimplán szimpatikus neosoulját megidéző kiadvány még kevés lett volna ahhoz, hogy egy évkezdet legjobbjai közé sorolja bárki.

A négy év szünet után érkezett Scenery viszont egy újabb előrelépés és tökéletes példa arra, hogy a mai popzenében mit jelent a zsánermixelő magatartás.

A nyolcvanasévek-fétisben tobzódó, néhány évvel ezelőtti szoftpop (Haim) és az időtlenséget megcélzó nyárias szofiszti soulpop (Rhye, Jungle) egyaránt bekerült a blenderbe, amiből akkor jönnek ki a legízesebb dalok, ha azokhoz King neosoulos attitűdjéből is sok keveredik. Ezeknél az organikusabb részeknél egészen telitalálat a lemez, amit persze érdemes lesz betárazni az első melegebb, szabadtéri nyárestékhez is.

Rina meg jobb, mint Rihanna

Ehhez a két lemezhez képest is még egy újabb irány, ahogyan az indiai származású, Zimbabwében felnőtt, zenei pályáját Amszterdamban kezdő, jelenleg Angliában élő Rina Mushonga keresztezi a soult mindenfélével 2019-ben (és akkor a még szintén idei árnyalatok közül néhány: James Blake meghajolt a trap előtt, az ötvenes évek óta aktív Mavis Staples oldschool R&B-koncertlemezen bizonyít, egy másik klasszik előadó, a souldiszkós Chaka Khan pedig kortárs ráncfelvarrást kapott a dance-producer Switch-től).

Mushonga arra képes, amire a jelenlegi legjobbak: úgy építi fel dalait, hogy azok azonnal megragadnak a fülünkben, viszont nem tudjuk megmondani, hogy pontosan milyen stílust képviselnek.

Viszont ennek ellenére is jó eséllyel rámondjuk majd, hogy soulos hangulatú. Nagyjából, mint Kali Uchis szép sikerű, de így is alulértékelt tavalyi lemezére, amin szintén megfejthetetlenül kavarog egymásba a sok r&b-, neosoul-, pop-, dancehall-, bossa nova-, dowoop- vagy éppen reggaeton-elem. Mushonga kozmikus popzenéjében kevesebb az egyértelműen soulos gyökerű összetevő, inkább a szintis indiepop, az artpop, az afrobeat, a dub, az indiefolk adja össze a kozmopolita zenész megszólalását, ami az Into A Galaxy című, februárban megjelent második lemezén végeredményben mégiscsak nagyszívű soulpop.

Mushonga egy amszterdami zeneiskolában tűnt fel, ott is készítette 2014-es debütalbumát (The Wild, The Wilderness), ami szintén remek és alapvetően az új LP-n is meglévő Tracy Chapman-es gitársoul jellemzi, de még egyenesebb vonalú, egyszerűbb zeneanyag. Az Into A Galaxy viszont nehezebben megfejthető, ettől is vonzó és sok meghallgatást elbíró album. Szintipadek úsznak egymásba, azokra zimbabwei folkdallamok, hirtelen tempóváltás, át is csúsztunk egy másik állapotba és ezek a folyamatos tűéles és íves kanyarok sokadszorra is kiismerhetetlenek. Galaxisból galaxisba.

A zenei transzformáció nem csak Mushonga folyton új helyen újrakezdő életére utal, de arra is, hogy a melankolikus nosztalgiából van út a játékos nyugodtság állapotába, onnan meg oda, ahol az ember igazán önmagára talál.