3 magyar lemez végtelen szürke fellegek alá, amiket random pillanatokban azért csak kettéhasít a napfény

Rég volt adott topikra felfűzött hármas lemezajánlónk, de tekintettel arra, hogy az ablakon kitekintve a koratéli spleen a tekintetes úr, most jövünk eggyel. És csak a közelmúltban megjelent magyar anyaggal.

Éppen öt éve, a nyomorúságos koronás karantén idején ajánlottuk Laurine Frost LENA-sorozatának első lemezét, majd a folytatást 2021 legjobb albumai közé válogattuk be, azt írva, hogy a producer ködös, meditatív, morózus poszt-jazzes ösvényeken invitál ismeretlen erdőkbe, amik tiszteletre intenek, cserébe viszont lélegezni is hagyják a tudatot a csalódást okozó modern civilizációtól távol.

És most megérkezett a széria harmadik, legintenzívebb fejezete, narratívájának középpontjában továbbra is képzelt lányával, aki már felnőtt, szépsége lassan a megkopás küszöbére lép, az elvárások terhe alatt és a felszabadulás lüktető vágyával küzdve pedig vadul keres valami megfoghatatlan erényt, amit a magáénak érezhet. Erősen képzettársítós szubsztancia: a zaklatott, ecetes fúvósok kísérte dobsúlyos és repetitív utazás nekem azokat a New Yorkban játszódó 70-es, 80-as évekbeli filmeket juttatta eszembe, amik heroinpárás brooklyni apartmanokból vezetnek a “no future” kilátástalansága felé (Jarmusch Permanent Vacationjától a Smithereensen át Scorsese Taxi Driveréig), mégis a lehető legtisztábban nyúlnak fel a piszokból és ragadják meg az emberi természetet – igen, annak elemi szépségét is. Vigyázat: felületes hallgatás esetén ledob magáról; ennek a lemeznek rendesen neki kell ülni, de ha ezt megtesszük, a végén bőségesen megjutalmazza a lelkünket.

Yank zenei evolúciója – ami, ahogy az a vele készült interjúkból kiderül, egyszersmind, sőt, elválaszthatatlanul mélyen lelki is – igazán figyelemreméltó. Most nem mennék bele abba, mert szétfeszítené ennek az ajánlónak a kereteit, miért kellett hat év a kifejezetten kerek és kiforrott 2026-os debütalbuma, a Hiraeth után ahhoz, hogy (miközben több másik projektben megmuttatta több másik arcát) megérkezzen a saját neve alatti második nagylemezzel, a Láttam A Jövőt Meghalni-val, ami a vegytiszta elektronikát lecserélte monumentális valódi dobokra és irtóztatóan súlyos cyberpunk hangulatokra – mint írtam, kiváló kérdezz-felelek tartalmak sora taglalja ennek a fejlődéstörténetnek a körülményeit, érdemes rájuk keresni a big picture miatt.

Három évvel később, idén ősszel jelent meg a STNTLN, ami már címének kettős értelmezhetőségével is azt üzeni, hogy valami nagy dolog készül – és nem tippelt rosszul az, aki így tippelt. Az albumot koncepcionálisan két alapvetés is meghatározta: egyrészt az, hogy Yank úgy írta meg, mintha filmzenét készítene egy, a saját fejében összeállt forgatókönyvhöz (amiben “a bűnei elől menekülő apa, a zavart elméjében elvesző fiú és a megmentésére siető nővér egy mindenható hatalommal rendelkező erdőben néznek szembe saját magukkal” – de ennél többet nem fed fel róla, inkább rábízza a hallgatóra az egyéni értelmezést), másrészt a felvétel élőben, tízfős zenekarral zajlott a Müpában, így fényévekre jár a steril stúdióterméktől. Kihallatszik belőle, hogy emberünk egy időben, amikor épp nagyon befordult, rácsúszott a Red Dead Redemption nevű, a vadnyugat vége felé zajló videójátékra – az albumot nagyon hasonló jelzőkkel lehet leírni, mint ennek a történetét: szépségesen tragikus (vagy tragikusan szépséges), de gyakran felemelő, összességében pedig minden emberi időn túli. Ha valamikor valóban érvényes az az ezerszer elkoptatott lózung, hogy egy zenész egy adott albummal megérkezett, akkor itt biztosan.

Sárosdi Péter 2011 óta foglalkozik elektronikus zenével, Iketa néven azóta is folyamatosan jelentet meg kiadványokat függetlenül, többnyire a chillout elektronika zsánerében. A tőle megszokott, könnyebben fogyasztható éteri összhangzatoktól azonban egy ponton elrugaszkodott, és fejest ugrott – a mélybe.

Így született meg 2024-ben Stray_ nevű projektje, aminek legutóbbi alkotása az a fajta, amit a munkahelyről kicsekollástól egészen az otthoni küszöb átlépéséig a fülébe helyez az ember, a kettő között pedig csak levitál végig a délután négykor már vaksötét város nedves aszfaltján, nem törődve semmivel, de mindeközben teletöltve magát reménnyel a jövőt illetően. Legalábbis a nyitó Aftermath és a záró Supercell között, ezek ugyanis inkább lakatlan galaxisok soundtrackjei, de így is kerek egész a narratíva, ami Tim Hecker követőitől a Carbon Based Lifeforms rajongóiig sokaknál befogadó dobhártyára hullhat.

Published December 02, 2025.