Reszelés, metabuli, lézerszökőkút: ilyen volt Aphex Twin fellépése Londonban

Klára Levente beszámolója a Field Day fesztiválról.

“I hope he’s gonna play We Are The Music Makers” – mondja Larry, a 47 éves madridi hangtechnikus barátom, akivel szombat délelőtt tizenegykor találkozom a London Bridge-nél, miután mindketten megérkeztünk egy hajnali géppel. Kiruccanásunk apropója nem más, mint hogy a Warp Records január 20-án kitett egy Aphex Twin logókkal tarkított animált LONDON feliratot az Instagramjára. Pár nappal később már az inboxomban volt két jegy, majd konkrétan fél évre teljesen megfeledkeztem róla, hogy életem zenei (?) élménye vár rám az augusztus 19-én a londoni Victoria Parkban. Meg persze arról is, hogy a szigetország már egy “f—ing Brexit country” és bizony útlevél is kell, ha be szeretnéd tenni az Ozorától még mindig picit koszos lábadat. De a kezdeti komplikációk, valamint a Children of Men-re emlékeztető beutazás után végül csak ott találtuk magunkat, rókákon, mókusokon és a rendőrkutyák sorfalán is túl bent a fesztiválon.

25 ezer másik emberrel együtt csaptunk le a lehetőségre, hogy meghallgassunk pár önmagában is világszínvonalú produkciót,

majd az egészet apróbetűs lábjegyzetté kicsinyítő Valamit, amit jelenleg mi, színpad előtt álló földi halandóként egyelőre koncertnek, vagy show-nak próbálunk nevezni, de idővel valószínűleg felnövünk ahhoz, hogy rendesebb szavakat találjunk arra, ami fél tíztől tizenegyig kinyitott egy portált és egy mesterkurzus keretében betekintést nyújtott a jövőbe.

A délután általunk összeválogatott programja: Actress, Jayda G, Fever Ray, Kelela, Jon Hopkins, Moderat. És volt még ott Kai Campos, Bonobo, Arca, de az öt színpadon olyan sűrűn váltották egymást az ilyen kaliberű fellépők, hogy nem is volt esély mindent meghallgatni, így a folyamatos rohangálás helyett inkább lemondtunk pár műsorszámról, hogy teljességében élvezhessük a többit.

De mint már írtam, ez mind teljesen lényegtelen, és szerintem a Moderat utolsó száma után nem csak a teljes partysátor közönsége indult meg a nagyszínpad felé, de maguk a zenészek is gyorsabban pakolták össze a masináikat, mint máskor. Ugyanis este fél tízre az összes helyszín elhallgatott és az a tömeg, ami egész nap eloszlott a park teljes területén, egy emberként gyűlt össze a nagyszínpad előtt, ahol a gyülekezéskor kedves ambient prüntyögés és teljes sötétség fogadott minket, majd egyszer csak… elkezdődött, és aki addig csak a hat fontos söröket iszogatta, annak is kikerekedtek a pupillái.

Röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy Richard D. James – aki egyébként előző nap ünnepelte (de valószínűleg inkább másnap, velünk tartotta) 52. születésnapját – nem játszotta le a We Are The Music Makerst. Ami azt illeti, nem játszott le számokat, sőt, magának a gépeket irányító embernek is csak sejteni lehetett a jelenlétét, ez ugyanis egészen más iskola, mint amihez a koncert- vagy partylátogató közönség hozzászokott. Persze, egy kicsit hasonlított ez a dolog a korábbi élményekhez. Itt is volt egy színpad, mögötte, körülötte ledfal, voltak villogó lámpák, cikázó lézerek meg hatalmas Martin Audio tornyok.

De amit ezek az eszközök összehoztak Aphex Twin parancsára, az – egyelőre – nem evilági. Van egy videó az egyik első Kraftwerk fellépésről, ahol a földön ülő hippik próbálnak ütemre tapsolni és látszik, ahogy a rockzenén – és LSD-n – edzett elméjük próbálja feldolgozni, hogy hogyan is kéne reagálni arra a furcsaságra, ami épp előttük zajlik. Nagyon hasonló volt ez az élmény is, voltak értetlenül pislákoló emberek körülöttem, voltak, akik próbáltak valamiféle táncolást előadni, de ez a zene nem zene volt. Én legalábbis már ott megfogalmaztam magamban, hogyha esetleg nem mentem volna ki meghallgatni és valaki másnap megmutatná a hangfelvételt, hogy na, erről maradtál le, fél perc után kikapcsoltam volna és hálát adtam volna az égnek, hogy megspóroltam egy csomó pénzt.

Igenám, de itt jön a csavar: ez a produkció sokkal több, mint a részeinek az összege.

Itt nem csak beakadó CD-hangok suhogtak lágyan kúszó szintidallamokon és 200 BPM-es döngölésen jungle dobokkal megszórva. Hanem volt egy néhány száz négyzetmétes LED, ahol másfél órán keresztül – megállás nélkül – folyt, vibrált, villogott egy soha nem ismétlődő és meglehetősen epilepszia-indukáló vizuál, közben néha elrepült fölötted egy lézerszökőkút, szállt a füst, lőtték bele a fényeket és az ember agya konkrétan nem tudta utolérni saját magát, annyi behatás érte egyszerre.

Mellettem néhány kicsinosított angol lányka ácsorgott, akik nem is értették, hogy én miért vagyok mezítláb, miért egy goás lepellel hadonászok a fejem fölött és miért headbangelek a zenére, ami konkrétan olyan összetett volt, hogy egyszerre lehetett rá lötyögni, pogózni – vagy persze csak

kikerekedett szemmel bámulni az egészbe és olyan dolgokat gondolni közben, hogy “remélem a tudatalattim jegyzetel” meg hogy “ultratrance” és “metabuli”.

Friss popkulturális referenciához nyúlva, a lányok valószínűleg hasonló élménnyel mentek haza, mint azok, akik a Barbie film közepén kiszaladtak a mosdóba és véletlenül az Oppenheimerre ültek vissza. Jelenlétükkel emelték az est fényét továbbá: fiúk nyakában csápoló lányok, AFX logós pólós egyedül ácsorgó informatikusok és az őket kerülgető, egymás vállába kapaszkodva kígyózó és méterenként egy csapattagot hátrahagyó megfolyt lad-ek és bloke-ok, valamint minden bizonnyal néhány idegen létforma.

Nekem eddig a 2009-es Balafon Sound-os Kraftwerk volt a leginkább vallásos élményhez hasonlító zenei esemény, de míg az egy patikamérlegen kiszámolt, gépiesen rideg ám mégis érzelemdús előadás, ez az Aphex Twin jelenés egy másfél órán át tartó “sensory overwhelming”, ahol végtelen eszközt kap az agyad, hogy hova kapaszkodjon és milyen mélységekbe, magasságokba, vagy netán párhuzamos dimenziókba ugorjon át a folyamatos ingerlés hatására. Mire észreveszed, hogy bekúszott egy szívednek kedves dallamocska, már le is mosta a színről valami lehengerlő dobtéma, miközben a szemedet egyszerre égeti ki a stroboszkóp és Richard vigyorgó feje a ledfalon, amint ráfolyik a gigantikus AFX logóra, és egy szivárványt húznak a fejed fölé lézerekkel, és így tovább, örökkön-örökké, vagyis másfél órán keresztül, de az Inception óta tudjuk, hogy az álomvilágban másképp ketyeg az óra.

Vagy ahogy Morpheus mondta, ő csak az ajtót mutatja meg, átmenni rajta mindenkinek magának kell – saját felelősségre, teszem hozzá én, mezei raverként. Könnyen elképzelhető, hogy ha valaki egy időgéppel egy Bach szinfónia hallgatásából átcsöppen a Victoria Parkba, perceken belül lerobban a feje a helyéről, bár tulajdonképpen velem is ez történt, és én ezért nagyon hálás vagyok Mr. Jamesnek. Izginek tűnik a jövő, és amíg továbbra is Aphex Twin mutatja, hogy merre van előre, jó kezekben vagyunk.