22 éves magyar lány, de már most olyan dalt írt, amire egy bristoli róka is felkapná a fejét

Franciskadalmával, kiadós pályázatunk popkategóriás nyertesével beszélgettünk.

Szavak: Unger András

Ülünk a Bazilikával szemközti Analogue Zone-ban egy rakás idegenül villódzó eszköz mellett, ahol kiadós pályázatunk győzteseinek zenéi maszterelődnek épp. Franciskadalma olyan könnyedén hallgatja vissza saját, kicsit sem könnyelműen vett dalát a monitorhangfalakból, mintha mindig is erre készült volna.

Száma a pop kategóriás válogatáslemez vége felé szólal majd meg, viszont úgy szólal meg, hogy 25 év alattiként végül ő kapta meg a Telekomtól a MagentaKraft különdíjat – vagyis egy mastering kurzust, ahol elsajátíthatja azt, hogyan szólaljon meg egy zenéje kereken és dinamikusan, illetve egy elég sok mindenre képes, szoftveresen folyamatosan frissíthető Elektron Digitakt dobgépet. Amit csütörtök délután meg is kapott, és nem is nagyon engedett ki a kezéből, a helyében mi sem tettük volna:

“Gyerekként már nem ritkán hallgattam zenét, mindig szólt valami otthon. Tizenegy-kettő lehettem, amikor arra is rájöttem, hogy szeretek énekelni, mások pedig megsúgták, hogy ezzel érdemes lehet valamit kezdeni. Gimnáziumban már kifejezetten érdekelt a dolog, de mindig úgy gondoltam rá, hogy egy erősen reálos iskola mellett ez talán örökké egy hobbi fog maradni.”

“Mára már olyan életszakaszban vagyok, hogy ezt biztosan szeretném tovább vinni, és lauhoz járok, aki elkezdte megmutogatni, hogyan működnek a gépek meg a programok.”

– mondta Franciska, aki egyébként hét évig zongorázott, csak ezt a fonalat elejtette régebben, de most újra felvenni készül. Ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy talán nem feltétlenül mindig a zeneírással keresi majd a pénzét, mert úgyis “az az izgi a mai világban, hogy mennyi terület kombinálható egymással.” 

Miután a dobgép végre kikerült a kézből az egyik kedvenc budapesti szpotunk, az olasz srácok által vitt Pizzica emeletének biztonságos ölelésében (és, csak hogy gyorsan elhelyezzünk egy zenei kapcsot is: az alapító Paolo az Ipari Szakadárok nevű dark / wave buliszervező csoport tagja, tíz éve dj, és rögtön szemet is szúrt neki a kis dobozka), Franciska beszélt a lemezünkre felkerülő dalról is, ami a Howlin’ címet kapta, és elsőre egy egészen sötét színezetű, hajnali magányban játszós darabnak tetszik. De ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna az elemzését illetően.

“Anyukám is mondta, hogy jó lenne most már valami vidámabbat írni, én viszont nem úgy élem meg, hogy ez valami darkos-melankólikus dolog lenne.”

A dal gondolatisága egyébként visszacsatolás arra a bizonyos reálos-természettudományos szálra, ami nem volt az a művészeti kreativitást kifejezetten támogató vágány, hiába próbált elindulni rajta, ezért Franciska azt szőtte bele a szövegbe, milyen érzés volt, amikor még úgy érezte, hogy nincs a helyén – amikor az ember egy szituációban elnyomva érzi magát, vagy hagyja, hogy elnyomják. Mindenesetre ma már láthatóan beköltözött a helyére: hamarosan zeneelméletet és énektechnikát is tanul majd a tervei szerint, és nem úgy tűnik, mint akit meg lehetne állítani.