Yeezus utoljára megkísérelte? Kanye West keresztény rapperként született újjá

Kanye Westet senki sem taszította le a trónról. Ő maga roskadt össze a sztárlét súlyától és dőlt le róla, hogy az elmúlt években az ellenkezőjét állítva próbálja meg visszaküzdeni magát. Most épp egy újabb 180 fokos fordulattal.

Szavak: Dömötör Endre

Út a megborulásig

Pedig olyan szépen indult minden, ám a szupersztárlétbe eddig többen őrültek bele, mint nem, és Kanye West sem lett kivétel. A hiphop első komoly mélypontjakor, a vezéráldozatokkal járó kelet-nyugat háború után, az ezredforduló környékén részben Kanye West támasztotta fel a műfajt, a mainstreambe új életet lehelő, chipmunk soulnak gúnyolt, felpitchelt soulhangmintákkal, vonósokkal bélelt stílussal.

Jay-Z csodaproducereként robbant be, és szerénygyerek stílusával mindenki szívébe belopta magát, saját slágerei és debütalbuma pedig pillanatok alatt végképp a csúcsra repítették. Pedig nem volt zseniális rapper, inkább egy szerethető, emberléptékű, pozitív figura. Aztán amikor 2005-ben beszólt Bush elnöknek, igazi népi hős lett, úgy ült fel a hiphop trónjára, hogy második albuma, a Late Registration már monumentális megszólalású, komolykodó munka volt. És mire a Graduationnel 2007-ben lezárta egyetemi tematikájú lemeztrilógiáját, már lényegesen többször bújt elő belőle piperkőc, hisztis és felvágós énje, és a frusztrált sztár alaposan lerombolta a „jófej szomszédsrác” imidzsét.

Mivel azonban továbbra is iránymutató maradt a hiphopban – az 808s & Heartbreak egyszerre az elektronikával flörtölő hiphop és az emo rap előképe, a My Beautiful Dark Twisted Fantasy pedig összegző szándékú grandiózus eposz –, el lehetett nézni neki az egyre elhatalmasodó őrületet. Persze, hogy megborult, hiszen elhunyt az édesanyja, és felbontotta jegyességét – lehetett gondolni. Vagy éppen azt, hogy jó, oké, egy talajvesztett dekadens celebritás, de megcsinálta a 21. század hiphoplemezét.

Utóbbit a mostanában megjelenő nagy évtizedösszegző listák is megerősítik, akkor, amikor Kanye már nyilvánvalóan túljutott fejedelmi korszakán és kiesett a pikszisből is. Merthogy ugyan ő a 2010-es évek egomániás szupersztárja, de közben mentális betegségei, összeomlásai mellett is tett azért, hogy ne nyerje vissza a világ szimpátiáját. Pontosabban tett ellene, mert a világ szimpátiáját megkérdőjelezhetetlen zsenialitásával, pazar lemezeivel tudta őrizni, de a 2013-as Yeezus után e téren vesztett talajt leginkább. A The Life Of Pablót még elvitte a gospeles felütés, a vicc, hogy egy lemez soha nincsen készen, még azután is lehet rajta változtatni, hogy megjelent. Ám a ye már menthetetlenül félkész, ötlettelen darab, a Kids See Ghosts pedig maximum korrekt – volt rajta olyan szám, amit kilenc producer tákolt össze. Na, ebben a helyzetben mi a menekülési útvonal? Hogyan lehet feledtetni, hogy kiállsz egy bigott elnök mellett, hogy a rabszolgaságot „választási lehetőségnek” tekinted, mint ahogy ebben a szürreális videóban ez a kiborulása máig megtekinthető? Mivel lehet még visszakapaszkodni?

Megváltó-komplexus

Kanye azt gondolta, hogy végigmegy a gospeles úton, és keresztény hiphoppal próbálkozik. Persze adjuk meg neki, hogy a bipoláris zavar mellett valószínűleg más mentális betegségekkel is küzd. Adjuk meg neki, hogy keresztény neveltetése és egész pályáját körbeölelő vallásos hívő oldala egy őszinte megtéréssel terelte a – lehet, hogy számára már csak egyetlen járható – helyes útra. És tételezzük fel, hogy a szupersztár-létet csak az a nagyon kevés popsorstársa érti, aki eljutott oda, és hogy nekünk felfoghatatlan az a teher, amit valószínűleg nem lehet ép ésszel kibírni.

Kanye még első lemeze előtt túlélt egy súlyos autóbalesetet, és mivel abból úgy állt talpra, hogy rövid idő alatt a legmélyebbről a legmagasabbra jutott, azt hihette, hogy valaki a tenyerén hordozza.

A Rolling Stone magazin már 2005-ben töviskoszorús címlapot közölt róla, dalaiban (a Jesus Walkstól az I Am Godon át a God Levelig) a Yeezus lemezen a messiás-komplexus folyton egy általános sztárkomplexus isteni és emberi kettőségének problematikájaként jelenik meg. Mindezt végigkíséri a megtérés személyes csatája, Kanye küzdelme a családot a rapper kiskorában otthagyó, keresztény lelki tanácsadással foglalkozó apjával – mindez a nagyobb kérdés árnyékában.

Hogy ő a rap (úgy általában a popzene, még inkább a modern popkultúra) istene, aki hisz egy őt is irányító Istenben, de a vallásban nem.

Aztán amikor idén év elején megalapította a Sunday Service nevű gospel-rap csoportját, és minden vasárnap összegyűltek dalainak gospeles előadására (lásd lent a videót), majd velük lépett fel a Coachella fesztiválon is, keresztény rap fordulata tulajdonképpen ráfordulást jelenthetett eddigi hosszú útjának logikus célegyenesére. Ahogyan ő mondja, Istennek mindig is volt vele terve, de ehhez kellett az, hogy Kanye egyre többet szenvedjen, Isten egyre nagyobb stigmákat aggatott rá, hogy az emberek lássák a fájdalmát, azt, hogy amin keresztülment, az ehhez a szellemi ébredéshez vezessen és ezt minél több ember észlelje.

Keresztény rap ma

Kanye West még úgy is trenddiktáló, még úgy is a hírek főszereplője, hogy nyilvánvalóan rég leesett a trónról. A 2018-as hat rövid, általa felügyelt albumsorral legitimálta a huszonpárperces lemezek korát, most pedig a keresztény rap minipillanatát húzza alá. Chance The Rapper idei „rendes” debütlemezével már nemcsak a rap aktuális jófiúja, hanem egyenesen keresztény rapper, a kategória másik aktuális sztárja pedig az amerikai lemezlistát is vezető NF, aki büszke keresztény, de azt tagadja, hogy keresztény hiphopot tolna. Előbbi, Chance The Rapper ráadásul egy közös munka során segített Kanyének visszatalálni a gyökereihez és Jézusba vetett hitéhez.

West persze tényleg nem csak a vallásos tematikával volt már eddig is vonatkozó tényező, de zeneileg is kereste az igehirdetés aláfestését, a gospel-hangminták első lemezétől fogva előkerülnek, a The Life Of Pablón már egészen hangsúlyosan, akárcsak a hit témája, szóval ez a rövid, friss album, a Jesus Is King szinte semmilyen szempontból nem újdonság – még összecsapottsága sem első alkalom a rappertől -, összhatásában mégis kissé sokkoló. Ennyire összetákolt, ugyanakkor ennyire egyértelmű kinyilatkoztatást talán legnagyobb hívei sem vártak. A divatfotós, Nick Knight által rendezett, 38 perces Jesus Is King koncert-reklám-divatfilmmel felvezetett albumot többször halasztották, de hogy mennyi köze van a 2018-ban bejelentett Yandhi című, tervezett Kanye LP-hez, azt talán Kim Kardashian sem tudja.

Viszont Kanye még mindig tud meglepetést is okozni, például azzal a valószínűtlenséggel, hogy Kenny G smoothjazz-pop szaxofonos az egyik vendégművésze. Szükség is van ilyen beszédtéma-alapokra, mert ez a ye-hez hasonlóan félkész lemez, nem véletlenül dolgoztak ezen is a megjelenés előtti utolsó pillanatig, semmi időt nem hagyva a rálátásra, ráhallásra. Egyszerű szerkezetek jellemzik, nyilván minden korábbinál hangsúlyosabb a gospeles hatás, de a dalokban szinte semmi nincs, ami a tematika mellé elvárható emelkedettséget adna (oké, a Water basszusa mennyei). Leginkább Kanye megváltástörténete szerepel a fókuszban, némileg kevesebb bűnbánással, mint azt a témába vágó korábbi dalok alapján várni lehetett.

Hogy aztán ez tényleg célegyenes-e Kanye számára, vagy csak egy újabb trükkös csavar a vad kanyarokban gazdag pályán, azt ma még sejteni is lehetetlen. Ha ez kell ahhoz, hogy egy beteg ember egészséges(ebb)en éljen, hogy valaki a sztárkultusz valószínűleg elviselhetetlen őrületéből kikeveredjen, akkor ámen. Adott ő már bőven elég muníciót a hiphop-rajongóknak. Még az is lehet, hogy ezzel nyeri vissza a zenerajongók, a tömegek, a hívő átlagemberek szeretetét. Ha pedig olyan hosszú lesz keresztény zenészi pályája, mint mondjuk Bob Dylannek volt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, akkor is van még benne két hasonló album, amik közül a legközelebbit most karácsonyra ígéri az újjászületett rap-igehirdető, Jesus Is Born címmel.

A Jesus Is King itt hallgatható, ez itt pedig Kanye West és Zane Lowe kétórás beszélgetése a lemezről: