Chemical Brothers: az emberek szó szerint sírtak, annyira gyűlölték Ibizán, amit játszunk
Szórakoztató visszaemlékezések a manchesteri vegytesóktól.
A Guardian újságírója, Alexis Petridis ült le egy asztalhoz Tom Rowlandsszel és Ed Simonsszal, és derék nosztalgiamenetbe kapcsolt a két manchesterivel.
Akik, miközben ugye már aranyat érő neveknek számítanak egy fesztivál line-upban (nemrég jött ki új albumuk, a No Geography is, ide lejjebb be is rakunk egy klipet róla), még mindig vizenyős tekintettel néznek vissza a szép múltba, felidézve például azokat az időket, amikor “be voltunk nyomorgatva egy tenyérnyi DJ-pultba, körülöttünk emberek, nem volt semmi akadály köztünk és a közönség között, így azok csak jöttek, és kiabáltak és örültek bele az arcunkba.”
Most pedig ugyanerre a közvetlen élményre készülnek, ugyanis a gyökereikhez visszatérve mindössze 250 embernek fognak játszani a Social nevű londoni bárban, ami a Heavenly kiadóhoz tartozik.
“Elkezdtem végigtúrni a régi lemeztáskáinkat, amiket mindenhova vittünk, kihúztam egy 12 inchest, hogy bedigitalizáljam, aztán észrevettem, hogy ez nem fog menni, mert a korongon konkrétan egy bazinagy bakancslábnyom virít”
– mondta Rowland a szertelen, eltagadhatatlan, mocskos aranykorról.
Ez a taposósdi ugyanis nem lehetett szokatlan az említett klub elődjében, a Sunday Socialben, mert bár csak pár hétig tartott nyitva 1994-ben, de hamar a polírozatlan hedonizmus bástyája lett a Ministry Of Sound és a CREAM szuperklubbá válásának ellenpontozásaként. Míg ez utóbbiak branddé fejlődtek, fitneszvideókkal, ruhákkal meg márkázott hi-fi berendezésekkel, a Sunday Social lett az a káoszklub,
ahol egy este felbukkant Tricky, és olyan zenéket rakott fel, mintha heavy metál lemezek lettek volna a rossz tempón lejátszva,
a megjelentek pedig úgy néztek ki, mint akik nem aludtak napok óta.
Ők pedig (eleinte Dust Brothers néven) hiphopot kevertek össze Beatlesszel, Emmanuel Top acidtechnóját a Love Unlimited 70-es souljával, és hogy ez a mindent mindennel-attitűd mennyire távol volt az akkori klubozási fősodortól, jól példázza ibiziai bemutatkozásuk: “reggel kilenckor a Space teraszán az emberek kábé úgy voltak velünk, hogy légyszi, fejezzétek ezt be. Pedig annyira rákészültünk, mennyire szép lesz délelőtt Barry White-ot játszani a szabad ég alatt, de az emberek szó szerint sírtak, annyira gyűlölték.”
“Emlékszem egy lányra, aki könnyek között rohant a klub vezetőjéhez, aki végül közölte velünk, hogy most akkor abba kellene hagynunk.”
De hát ez a Chemical Brothers már nem az a Chemical Brothers, akik miatt emberek törnek ki könnyekben – jobban mondva dehogynem, maradtak azok a műfaji besoroláson túli csávók, mint régen, de időközben a közönség is felnőtt hozzájuk, ők maguk pedig mára bizonyára hozzászoktak a milliós albumeladásokhoz, hogy az új dolgaik rendre a UK toplista első helyein landolnak, talán már a négy Grammyn sem csodálkoznak, a Glastonbury szervezői meg azon nem, hogy minden idők egyik legnagyobb érdeklődői száma jött össze a koncertjük alatt.
És ha már múltidézés, fun fact: No Geography című friss albumukat ugyanazokkal a régi masinákkal vették fel, mint amikkel a bemutatkozó lemezüket, a koszos-karcos Exit Planet Dustot. Továbbiak az eredeti cikkben!
(Nyitókép: Hamish Brown)
Published April 19, 2019. Words by Unger András.