Electronic Beats Hungary

Kívülről látják a Földet és elkezdenek másként tekinteni rá – Brian Eno 1983-as csodaalbuma ma is új világba helyez át

Az Apollo egy ma is elképesztő űrdoksi kísérőzenéje, amit a Holdra szállás 50. évfordulója alkalmából most júliusban egy albumnyi új zenével újra kiadtak. Az álmodozás örök soundtrackje ez.

Felmérhetetlen poptörténeti hatás

Brian Eno szinte nem is zenész, inkább hangmester, hangkezelő vagy valami efféle, mégis az elmúlt ötven év egyik legjelentősebb figurája a popzenében. Roxy Music-hangzásalakító, úttörő artrocker első szólólemezeivel, hatalmas sztárok (David Bowie, Talking Heads, U2, Coldplay) zenéjének formálója, az ambient atyja, az elektronikus zene egyik legnagyobb hatású előfutára, aki előbb (1974-ben) játszott punkot, mint a punkok, előbb new wave-et Bowie new wave-et megelőlegező zenéinél, ő hozta be a nyugati popkultúrába az afrobeatet a Talking Heads-zel, vetítette előre a világzenét (Possible Musics 1980-ból), a hangmintázást (My Life In The Bush Of Ghosts, – 1981) és még annyi más területen mutatott utat – szokatlan szemléletű és szokatlanul kreatív, ráadásul termékeny alkotó.

Hetvenes évekbeli avantpop lemezei (Here Come The Warm Jets – 1973, Taking Tiger Mountain (By Strategy) – 1974, Another Green World – 1975, Before And After Science – 1977) egyenként is, együtt meg pláne csodaszámba mennek, Eno igazi terepe mégis az instrumentális zene.

A repülő szintiszőnyegek ura: Eno és az ambient

Persze már Eno előtt is készült olyan zene, ami simán beleillik az ambient kategóriájába. Az atmoszférát a hagyományos zenei struktúrák elé helyező műfajt alakították olyan kortárs klasszikus zeneszerzők, mint La Monte Young, Terry Riley, Suzanne Ciani vagy Charlemagne Palestine, olyan avantgárd jazz-zenészek, mint Tony Scott és Folke Rabe, vagy pláne olyan német előadók a hetvenes évek elejéről, mint a Tangerine Dream, Klaus Schulze, a Popol Vuh, a Kluster és a Cluster.

De a műfajt Eno helyezte popzenei, funkcionáló keretbe, és nevezte el ambientnek. És persze az ő lemezei is a legjobbak. Már korai próbálkozásai (Discreet Music – 1975), és a King Crimson-gitárossal, Robert Fripp-pel közös Evening Star – 1975, plusz a Clusterrel közös LP-k: Cluster & Eno – 1977, After The Heat – 1978) megfeleltek az ihletadó élménynek:

baleset után lábadozva hallgatott halk klasszikus zenét, miközben kint felerősödött az eső hangja és a kettő egybeolvadt.

Olyan zenei atmoszférát teremtettek, ami egyszerre élvezhető a háttérben és odafigyelve is. Hogy aztán egyre határozottabban kibontott albumai (Music For Films – 1978, az Ambient-sorozatot indító Music For Airports – 1978) végképp irányt mutassanak annak a zenének, ami máig ezerféle árnyalatban úgy tud egyszerű, szép és eszköztelen lenni, hogy közben súlytalanságában is mindig inkább avantgárd, mint bármi más.

Eno elhagyja a Földet

Eno a nyolcvanas évek elejére számtalan közreműködéssel (Jon Hassell, Harold Budd, David Byrne) maga is sok irányból körbejárta az általa értelmezett műfajt, amit egy egyértelmű csúcslemezzel, a dark ambientre sötétített On Landdel szinte le is zárt 1982-ben. De mielőtt továbblépett volna a folyton új formákat felvevő fényfestmények és a hozzájuk komponált(atott), mindig máshogyan szóló tudományos-fantasztikus generatív zene felé, még elkészítette életműve talán legszebb lemezét.

Az Apollo: Atmospheres And Soundtracks nagyrészt a Holdra szállás filmfelvételeiből készült, eredetileg az Apollo című, Al Reinhert által rendezett filmhez készült zenéket tartalmazza. A rendező Eno-rajongó volt, teljesen logikus döntés volt az Eno-féle zenei textúrákat ezekhez a súlytalanságban forgatott képsorokhoz társítani. A szinte csak lebegős zenére komponált, majdnem-némafilm azonban nem teljesített jól a próbavetítéseken, végül újravágva, már az Apollo-küldetés szereplőinek kommentárjaival feldobva, új címen (For All Mankind) mutatták be jóval később, 1989-ben. Tehát az 1983-ban megjelent lemez részben alkalmazott zene, bár nem az összes azon szereplő dal szólalt meg a filmben (viszont az 1989-es dokuverzióba bekerültek olyan Eno-tételek is, amik nem ezen a lemezen hallhatók, hanem az 1988-as Music For Films III című gyűjteményes kiadványon).

Az Apollo bár szólólemezként szerepel a hivatalos diszkográfiában (with Daniel Lanois & Roger Eno kitétellel), de ez igazából egy trió munkája. Eno öccse, a hangterapeutaként tevékenykedő Roger zongorázása mellett a kanadai producer-előadó, Daniel Lanois pedal steel-gitározása a másik fő zenei összetevő.

Roger már korábban mutogatta bátyjának a belőle előtörő minimalisztikus zenei témákat, amikről Brian azt gondolta, hogy ehhez a filmzenés projekthez tökéletesen fognak passzolni. Az űrhajósok az 1969-1972-es Apollo-program során felvihettek magukkal egy-egy kazettányi zenét az űrbe, és szinte kizárólag country-t csomagoltak. Erről az jutott Eno eszébe, hogy tulajdonképpen nagyon is helyénvaló a választásuk, hiszen a cowboyokhoz hasonlóan Neil Armstrongék is új világot fedeztek fel, határokat léptek át, miért ne hallgathatnák hozzá a korabeli határátlépők country-ját. Így Lanois steel-gitározása lett a filmzene countrys elhajlása – persze a klasszikus Eno-kezeléssel (effektekkel, szűrőkkel megdolgozva) ez kellően szokatlan, űrbeli és atmoszférikus „ambient-country-t” eredményezett abban a néhány dalban, amiben megszólal.

Enóék elhagyták a Földet, az Apollo album, legyen bármilyen közhelyes is a kifejezés, valóban a szférák zenéje. Megfoghatatlan, meghatározhatatlan, súlytalan ambient, ami

tökéletesen működik bármekkora súlyú odafigyeléssel. Nagyon a háttérben szólva bevonja a teret egy békés atmoszférával. Még hátrébb helyezve tökéletesen el lehet rá aludni és álmaink kísérője lesz. Élénk figyelemmel viszont felborzolja a lelket, és rendkívül koncentrálttá tesz, szétrobbantja az agyunkat a milliónyi csilingelés,

az játékos Omnichord elektronikus autoharp emelkedő-süllyedő témái, a Yamaha DX7 tétova effekthangjai, a távolból közelítő basszusok, az angyali kórusok, a mélyűr elképzelt, süvítő, hangos hangtalansága.

1969, a Holdra szállás az emberiség történetének – nem kell hangsúlyozni – monumentális pillanata. Az összefogás reményének, az egy cél felé haladás vágyának hiú ábrándja. Eno a szomszédjában lakó egyik iskolai professzorának apró tévéjén nézte a közvetítést, és mint a Noisey által forgatott friss, a lemezről szóló kisfilmből (itt fent) kiderül, éppen a teliholdat is az ablakon át. Ami valóban elképesztő perspektívába helyezte a helyzetet.

Nézed az ablakon át az iszonyatos, felfoghatatlan távolságban lévő Holdat, amit minden nap láthatsz, de most mégis eljutott oda néhány embertársad, akik épp ott vannak, ott állnak a talaján.

Látod a tévében, és onnan visszanéznek rád. Ahogyan a zenészek mondják, az űrhajósok kívülről láthatták a Földet és az ő szemszögükön át több milliárd ember is egyszerre kezdhette másképp látni ezt a bolygót, amin élünk. Hogy milyen kivételes hely ez.

Ez a Holdra szállás máig ható üzenete, mi más lenne. Pláne ez, a klímakatasztrófa kellős közepén. És ha innen hallgatjuk, még borzongatóbb lesz az amúgy is páratlan lemez (ami történetesen a sok ezer lehetséges jelöltből nekem is a tíz kedvenc lemezem egyike). Lebegünk a Föld körül, szól a kalandhoz leginkább passzoló zene és azon gondolkodhatunk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy itt és ott, azon a kékes-zöldes gömbön lehetünk. Azon a bolygón, amihez fogható nem létezik, vagy legalábbis eddig nem tudunk róla. És ebbe a bármilyen helyzetből azonnal kiragadó, saját világot megnyitó zenébe csak az a gondolat rondít bele fájdalmasan, hogy ezt a nézőpontot nem értjük eléggé, és baromira nem értékeljük, amink van.

A lemez felvételei később más, nagyhatású filmekben is megszólaltak. Az Apollo doksiban amúgy nem szereplő Deep Blue Day a Trainspotting emlékezetes vécés jelenetében lebegteti Rentont:

Az An Ending (Ascent) pedig a Traffic-ban és a 28 nappal később című posztapokaliptikus horrorban is kísér képeket – utóbbiban a disztópikus Londont festi alá perfektül:

A dalt ráadásul Burial hangmintázta igen jelentős debütlemezén:

…de az Apollo hatása még sok más irányba is elnyúlt – például a KLF is sokat nyúlt belőle Chill Out lemezéhez vagy éppen az Angelo Badalamenti-féle Twin Peaks-dalokban is innen ered az ambientes összetevő. Ezzel együtt is nagyjából csak mostanra kezdi elérni megérdemelt kanonizált státuszát (a Pitchfork ambientlemezeket rangsoroló listáján a 13. lett – és még szerepel ott másik négy Eno-album, az egyik persze az első helyen).

A Holdra szállás ötvenedik évfordulójára, most júliusban megjelent újrakiadás talán még inkább segíti ezt a folyamatot. A többféle kiszerelésben érkező remaszterelt kiadvány érdekessége, hogy a trió készített egy lemeznyi friss felvételt a korabeli (1981-82-ben rögzített) szerzemények hangulatában, úgy, hogy soha nem tartózkodtak egyszerre a stúdióban, csak online küldözgették egymásnak a hangsávokat. A tizenegy számos, 41 perces tökjó bónuszlemez persze nem annyira varázslatos, mint az eredeti, inkább szikárabb hangképet mutat. Egy árnyalattal fenyegetőbb tónusú, nyilván nem összefüggés nélkül napjaink állapotával, de közben még abból a reményből is sokat megőriz, ami az 1983-as LP-t jellemezte. És ha Eno, ez az arany ember úgy érzi, hogy még lehet elég időnk felébredni, az azért tényleg reményt keltő.

Daniel Lanois 2012-es visszaemlékezése a lemez készítésére:

Published August 18, 2019. Words by Dömötör Endre.