Amikor a világhírű house DJ és a harvardos professzor Zoomon beszélget

Röviden: abból sok rossz nem sülhet ki. Hosszabban: adott Seth Troxler, a Panorama Bartól a Fabricon át a Watergate-ig meg a Robert Johnsonig, fesztiválfronton pedig a Sónartól a Coachellán át a Burning Manig egy rakat színpadot megjárt kvázi celeblemezlovas, illetve adott a hatvanas éveiben járó Dr. Cornel West filozófus, politikai aktivista, a Matrix Reloadedben is hasonló nagy gondolkodót játszó Amerikában ismert ember, aki egyébként szintén csinált zenét, konkrétan társadalomkritikus hiphop és spoken word lemezeket – kettejüket hozta most össze a Beatport egy karanténcsevej erejéig.

A Black History Month apropóján beszélgettek ők ketten, a beszélgetésük pedig figyelemreméltó észrevételeket tartalmaz, és csak 18 perces, szóval nem is lehet túlzottan belefáradni. Itt nyomjátok a playt, a videó alatt pedig pár gondolatot szemlézünk is azok kedvéért, akik első körben csak olvasni tudnak vagy hajlandóak.

Dr. Cornel West többek között azt mondja, és alig kell ezért várnunk a beszélgetés második percéig, hogy

“a fekete zene a legnagyobb modern zenei tradíció, ami a kreativitás útján konfrontálódik egy nép katasztrófájával, balsorsával. Nem ismerek még egy olyan hagyományt, ahol a terrorral szemben a szabadság, a traumával szemben a gyógyulás, a gyűlölettel szemben a szeretet katonái néznek farkasszemet, akiknek a sora egészen John Coltrane A Love Supreme albumáig áll.”

Troxler ezt azzal visszi tovább éleslátóan, hogy alig volt a 20. században olyan kiemelkedő zenei trend, ami nem a feketék felől jön – és érdemes lenne ezt az elektronikus zene kapcsán is elkönyvelnünk végre, mert az sem a Berghainban született meg (ezt már mi tettük hozzá, a témáról meg egyébként itt írtunk hosszabban).

West arra is felhívja a figyelmet, hogy a fekete zenét mindig az a kontextus táplálta, hogy az emberek “önmaguk lehetnek”, ahogy a kaliforniai Sly and the Family Stone funkegyüttes is megénekelte: thank you for letting me by myself.

Márpedig a templomban a fekete ember önmaga lehetett, miközben a gospelt énekelte, mert oda nem kísérték el az őt felügyelő szempárok, ahogyan aztán később dohos detroiti pincékben is megtörtént ugyanez, miközben a technó született éppen. Külön érdekes, amikor a professzor kiemeli, hogy

a fehérek azért is festették magukra a blackface-t, mert a fekete zene felszabadító hatását akarták kicsit magukon, magukénak érezni.

Amikor ugyanis “az ember meghallja David Ruffin törékeny hangját a Temptations mikrofonja mögött, amikor meghallja Clyde Stubblefield dobos számát James Brownnal, amikor meghallja Johnny Hartmant John Coltrane-nel együtt zenélni, akkor tudja, hogy mindez ugyanazt a lelket érinti meg.”

De most már tényleg nyomjátok meg azt a play gombot.