Akik megalapozták, hogy ma gyárépületekben táncolunk másnap délig

Egy reddites rave-fórumban kavarogtam hétfő délután, mert épp nem volt jobb dolgom ebben a szürkületi nihilben. A kilométeres scrollozások során ütköztem bele Derek Ridgers fotós egyik 1993-as felvételébe. Ezen a Spirit Tribe nevű, történelmi jelentőségű korabeli brit free party (azaz: a tradicionális klubkultúra testéről leváló, sokkal szabadabb, ha úgy tetszik, hippibb, ha úgy tetszik, punkabb, de leginkább valahol a kettő között helyet foglaló kezdeményezés, ami általában városokon kívül csinált vad bulikat, amolyan házilag, szabályok, de egyben hivatalos engedélyek nélkül) soundsystem egyik illegális megmenetelén egy raver csodálatos belső utazást mutat be éppen – de amúgy a nyitókép is tőle származik:

Gondoltam, ha már ilyen szép ez a pillanat, nézzünk csak bele fél fejjel mélyebben a nyúl üregébe – és nem is olyan soká már szembe is jött velem a londoni Saatchi Gallery 2019-es kiállítása, a Sweet Harmony, ami sajnos már nincs, de pár kép megmaradt róla a Creativeboom oldalának hála.

Gondoltam, ezek a kordokumentumok kerüljenek olyanok elé is, akik nem lehettek ott a tárlaton, ellenben nagyon is ott vannak azokon a mostani hazai bulikon, amiknek az alábbi megörökített jelenetek az egyenes ági előképei, ezek a partizók pedig valahol ugyanazt élték át, csak egy másik téri-idő pontban. Ne felejtsük, harminc évvel ezelőtt járunk, az angliai acid house éra (amiben a legkevésbé a “house” titulus volt a jellemző, inkább a totálisan energikus új zenéket – és az ecstasy tablettát – éppen felfedező korszellemre alkalmazandó a kifejezés, de bővebben itt érdemes olvasni róla) közepén, ahol gyakran ilyen szpotokról szólt a bumbumm:

“Karaktereket kerestem, de a rave szcénának az volt a lényege, hogy maga a szcéna volt A KARAKTER.”

– ezt a fotós Ridgers mondta. És igaza volt.

Ha ránézünk az arcokra, azt is láthatjuk, hogy – még ha az azok alatti ruhák akkor még jobban is lobogtak, színesebbek voltak, és a legkevésbé a fekete szín dominálta őket – ugyanazok az érzések ülnek ki rájuk, mint amikor ma elmegyünk hosszan éjszakázni egy hangos terembe:

(Előző fotók sorban: Ewen Spencer 1990-ből, Ted Polhemus 1993-ból, Dave Swindells 1990-ből, illetve ugyanő 1988-ból)

Végül zárjuk a szériát Seana Gavin egy frissebb fotójával ugyanarról a kiállításról, ez a felvétel már 2000-ben készült a barátságos Barcelonában, egy újévi technomaratonon, de egyáltalán nem nehéz felfedezni a párhuzamot mondjuk a Soroksári úti Arzenállal:

Published August 22, 2022.