A nap, amikor a tánczene intelligens lett

A kiadvány már a borítójára ültetett, hatalmasat chillező androiddal is azt súgta: ez itt most olyasvalami, amit úgy érdemes befogadni, a kanapén, otthon, mint ahogy az android lába körül heverő Pink Floyd és Kraftwerk lemezeket. “Electronic listening music” – ez rá is volt írva, ami egészen képtelen elképzelés volt akkoriban, lévén, hogy a gépzenék terepe gyakorlatilag kizárólag a rave volt. De ez az 53 perc innentől mindent megváltoztatott: az emberek elkezdtek intelligens tánczenéről, mint műfajról beszélni, aminek ma már Wikipedia-oldala is van.

Persze nem lehetett elvitatni a kifejezés hangzásának kellemetlen, kisujjeltartós elitizmusát – annak ellenére, hogy a Warp váltig ragaszkodott hozzá, hogy a lemezcím csak az inspiráló sci-fik felé intézett kacsintás volt, a válogatáson hallható zene pedig kicsit sem nerdy, hanem továbbra is félreérthetetlenül hedonista. És tényleg, a detroiti technóból merítő, de többnyire anti-veretős zenék, olyan jövőbeli szupersztárokkal kiegészülve, mint az Autechre és Aphex Twin (itt még mint Dice Man) tökéletesen megragadta a korszak afterparty-hangulatát, ami még derekasan csöpögött az eksztatikus hangulattól. Nincs itt, kérem, semmi kockulás.

Az Artificial Intelligence ma is bőven izgalmas, ráadásul harminc éves évfordulója alkalmából újra kiadták, ezért a Guardian megkérdezett pár ismert előadót, vajon miért tudja ennyire jól tartani a formáját. Lejjebb szemlézzük a véleményeket, addig pedig itt indítható a legenda:

The Blessed Madonna:

“Néhány lemez abban szerencsés, véletlen pillanatban talál meg, amikor az agyadban pont minden klikkel a befogadáshoz, és ez a másik galaxisból érkező zene szinte frissíti az operációs rendszeredet. 1992-ben épp így érkezett meg hozzám ez az album. Minden része megható volt, de egyik sem annyira, mint Dr. Alex Paterson, vagyis az Orb fejének közreműködése a Loving You élő előadásában. Ennyi évvel később sem vagyok kevésbé meghatódva, amikor meghallgatom ezt a számot. Semmi sem hangzik jobban, mint egy savval átitatott napfelkelte a világvége előtti időkből. Ez az állandóság mindig vigaszt nyújt számomra.”

Róisín Murphy:

“Hozzá voltam szokva az elektronikus zene otthoni hallgatásához, mivel már jóval Sheffieldbe érkezésem előtt is szétpörgettem a KLF Chill Out című 1990-es albumát – de ez most más volt. Semmi hippi vagy retró nem volt benne. A borítókép, amit a zseniális Phil Wolstenholme készített, mindent elmond: ez egyszerűen a jövő volt. Magányosan, de a technológiával együtt, és azzal karöltve. Gyakran meglátogattam Philt otthonában, és mindig azon az átkozott számítógépén dolgozott, ő lehetett a legtürelmesebb ember Sheffieldben – máig nem kap elég elismerést a látásmódjáért.”

Paul Woolford:

“A Leeds-i Művészeti Egyetemre jártam 92-ben, és akkor kezdtem igazán zenei megszállottá válni. A hip-hoptól kezdve a detroiti technóig mindent követtem, de mindezt importból kellett levadásznom; a Warpnak viszont sikerült egy saját narratívát kihoznia, ami az amerikai undergroundra adott brit válaszokat illeti. Az a tény, hogy volt egy kiáltványa, a merész grafika, a hihetetlen albumok, amiket aztán Kenny Larkin, a Fuse, a Black Dog albumai követtek – ellenállhatatlan volt. Bedobtam az utolsó összekuporgatott pénzeimet is, hogy felszerelést vásároljak és zenét csináljak a nap 24 órájában, és azóta sem néztem vissza.”

Ma, a végtelen streamelés korában szinte lehetetlen elképzelni, hogy egyetlen album megváltoztasson sok mindent. Az Artificial Intelligence-nek ez sikerült, aki pedig ezt fizikai formában is magáénak szeretné tudni, az itt juthat hozzá – meg a hozzá kapcsolódó mörcsökhöz.

(idézetek innen.)