Megváltoztatni az érzékelést: a 2019-es Berlin Atonal legfőbb tanulsága

A zene önmagában kevés. De hogy legyen több jól, ahelyett, hogy rosszul lenne több?

A 21. század egyik legnagyobb, kisebb-nagyobb mértékben mindenkit érintő problémája: mihez kezdünk azzal a rengeteg imputtal, ami folyamatosan záporoz ránk, hogyan vágunk ösvényt a zajban, összpontosítunk a jelek elsöprő tornádójában? Egyben tudunk-e maradni a rendszerezés, bocsánat, a rendszerezni próbálás, az embertelen multitasking közben?

Ha a zenei frontokat nézzük, az EDM, vagyis az elektronikus tánczenének az elsöprően letaglózó és letaglózóan elsöprő, monumentuálisra cirkusziasított, lézerbombasztikus oldala az egyik, tufaegyszerű válasz: betömi az összes receptort, hogy eszünkbe se jusson több kérdést feltenni arról, hogy mi a jó és mi nem. Kész, ez van, itt van tálcán, vedd el, és őrülj meg az euforisztikus, davidguettaista hangulatban! A hasonlóan hangzó mozaikszó, az IDM (intelligent dance music = korábban így hívták az e-zene kísérletezőbb ágait, Aphex Twintől kezdve és onnan tovább) ennek láttán csak gubbaszt a sarokban, azt figyelve, vajon mi ment félre.

Mostantól tényleg minden a hatásvadászatnak rendelődik alá?

Nem akarjuk ezt most filozófiai mélységekben (magasságokban) szétcincálni, csak azt szeretnénk elmondani: most, hogy túlvagyunk a saját fesztiválunkon, és visszagondolunk, milyen fesztiválokon voltunk még a nyáron, és melyiken mit kaptunk, csak-csak visszatérünk fejben a Berlin Atonalhoz. Ott ugyanis egy másik választ is adtak a fenti kérdésekre: olyat, ami még csak véletlenül sem akarja nélkülözni a hatásvadászatot, de annak egészen más útjain jár.

(Fotó: Helge Mundt)

A Berlin Atonal egyik legügyesebb húzása ugyanis az, hogy ugyancsak igénybe veszi a füleinken túl a szemeinket, ugyancsak nem kesztyűs kézzel bánva a dobhártyán túl a retinával is, de nem Winamp vizualizációs pluginok dollármilliós hi-tech módozataival esik neki, ahogyan az egy mainstream fesztiválon szokás, hanem átveri, megvicceli, körültáncolja azt – tulajdonképpen még több kérdést hagyva leülepedni bennünk.

Hogyan remeghet-mozoghat olyan villámgyorsasággal egy spotlámpa fénye, ahogyan Objekt live fellépése alatt történt? Lehet-e a vetítés, a VJ-zés intézményét újabb és újabb szintekre emelni, és hogyan, mondjuk 3D-s, félig átlátszó struktúrává hizlalni a megvetített síkot? Az olykor egészen hihetetlen zenei határterületekre tévedések minden esetben agyzizzentő fényfestést kaptak, ami lekötötte a figyelmet, de egyben hagyta is elkalandozni azt.

És ez a Kraftwerk gigantikus betonkaszárnyájában elhelyezett művészeti installációkra is igaz volt, amik előtt rendesen el lehetett időzni két koncert vagy hibrid DJ-szett között.

Anne de Vries képei

Anne de Vries alkotásain például őskori barlangrajzokat tükrözött fóliára, mintha csak a jövő tükrözte volna vissza a múltat. És ez az egész egy harmadik vetületet is kapott, a jelenét, hiszen egy olyan építményben (ha úgy tetszik, egy brutalista sötét barlangban) tartották a fesztivált, ami kulturális értelemben Berlin egyik legfontosabbja – ennek az alagsori része például a TRESOR klub. De a feljebb elhelyezett, táncosokat is megvillantó fotók meg arról a Nervous System 2020 nevű installról készültek, ami a mindenütt jelenlévő technológia emberi társadalmakat átalakító természetéről mesél – arról, hogyan leszünk egyre inkább foglyai valaminek, amit mi magunk hoztunk létre.

Hogy mindezzel mit akartunk mondani? Azt, hogy amiképpen a Berlin Atonal űzi a feledhetetlen befogadás elősegítésének iparát, annak nemigen van párja: szabályosan újrakonstruálja, fellazítja saját helyszínének robosztus betonoszlopait, sőt, az utolsó apró szürke sarkát is, hogy

otthon pihegve már ne csak a hallott zenei kísérletek nyomán tegyük fel a kérdést: ez most tényleg így történt meg?

Tessék menni jövőre.