Raverek fegyverben: így technóztak a kamasz brit katonák a 90-es évek Berlinében

A Hidegháború véget érésével páran kivették a részüket a virágként nyíló új német kulturális forradalomból.

Gyors történelmi visszatekintés, végletesen leegyszerűsítve: az Államok és a Szovjetunió között sistergő Hidegháborúról a 80-as évek közepén még csak kevesen merték gondolni, hogy hamarosan véget ér. Mi több, a német fővárosban állomásozó angol katonák egy olyan apokalipszisre készülve gyakorlatozták el a menekülésüket, amiben Kelet-Berlin esetleg kirobbantja a III. világháborút, áttörve a falat és lerohanva a nyugatiakat.

Felfoghatatlan volt az a szcenárió, hogy a fal a másik irányba fog leomlani, az elektronikus tánczene pedig fontos egységesítője lesz a kettészelt országnak.

A Berlini fal leomlását követően, a szárnyra kapott szabadság mámorában többé nem volt szükség a szövetségesek jelenlétére – de a szovjet csapatkivonásig azért ott tartották őket. Dolguk viszont lényegében nem volt, így hirtelen egy csomó szabadidejük lett, amit egy kéttucat fiatal, még a huszadik évét sem betöltött brit katonából álló csoport arra használt, hogy ott legyen a Tresor, a Planet és az E-Werk nevű legendás klubok megszületésénél.

Sven von Thülen, az electronicbeats.net szerkesztője beszélt velük.

A kérdésre, hogyan találtak rá 1989-1990 táján az akkor még egészen aprócska szcénára, Dean Dransfield, az egyik ex-közlegény úgy válaszolt: fura érzés volt nekik, londoniaknak, akik otthon mindig tudták, hova kell menniük, hogy itt mintha semmi sem létezett volna. De aztán az egyik katonatárs egy nap odaállt elé, és közölte: mindegy, mennyi időbe telik, mennyibe fog fájni, és hány igazán szar klubon kell ezért túlesniük, de most el fognak indulni, és megkeresnek egy acid house bulit. Kérdezni és kérdezni és kérdezni fognak mindenkit, amíg meg nem találják. És ez tették.

Aztán rátaláltak az UFO nevű helyre Nollendorfplatz mellett, ahol nem volt több ötven embernél, “very gay” volt, cserébe viszont látták ott a Pet Shop Boyst és Andy Bellt az Erasure-ből.

De itt már voltak olyan helyiek, akik úgy öltöztek, mint az angol raverek: Fila cipő és Adidas melegítő volt rajtuk.

Oda is mentek hozzájuk, hogy szerezzenek tőlük valamilyen kémiai alapú táncolási kiegészítőt, aminek a vége az lett, hogy a következő héten már együtt verették egy régi erőműben, ami a későbbi E-Werk lett. A felejthetetlen Love Parade és a Tresor megnyitásával már érezték, hogy Berlin egy villám sebességével találta meg a saját hangját, ami eufórikus élmény volt – szemben az angol szcénában épp végigsöprő recesszióval.

A srácok, alig alig 16-17 évesen érkeztek Berlinbe, visszaemlékeznek azokra az időkre, amikor még az volt a feladatuk, hogy egy rendszeres angol katonai vonatot felügyeljenek, ami Berlin Grünewaldból tartott Hamburgba, vagyis a keleti blokkon át vezetett az útja – a néha megálló szerelvény mellett ácsorgó szovjet katonák pedig megvesztek a Marlboróért, egy dobozért akár karórát is hajlandóak voltak adni, persze ez elég necces volt, hiszen akár Szibériába is küldhették volna őket, ha lebuknak, hogy a bűnös nyugatiakkal seftelnek.

Az angoloknak kevésbé volt veszélyes, őket sokkal inkább foglalkoztatta az, hogyan tudnak ki- és belógni a barakkokból, hogy elmenjenek titokban egy technópartiba. Ekkoriban sok dolguk már nem volt, legfeljebb annyi, hogy elmenjenek reggel futni egyet, de, ahogy egyikük fogalmazott,

“fantasztikusan futottam, amíg eljártam a rave-ekre. Fel voltam töltve kozmikus technóenergiával.”

Steve Dillon megjegyezte azt is, hogy ami teljesen kiütötte számukra Angliát a nyeregből, az az a tény volt, hogy Berlinben egy egész hétvégén át folyamatosan nyitva tartottak a klubok. “Sosem álltak le. Ez elképzelhetetlen volt otthon.”

Fiatal angol rave-katonák Berlin gyomrában

Mindeközben nagyon ügyeltek arra, hogy ki megy velük – a Tresor ilyen szempontból például egy kifejezetten féltett helyük volt, ahova nem akarták, hogy eljusson a barakkból az összes nagyivó katonatárs. Ezért oda csak az jutott el velük, akit lecsekkoltak, hogy jó arc, és végül elhívtak magukkal. Nincs is ezen mit csodálkozni: Németország kultikus klubja akkoriban elképesztő demográfiai elemeket táncoltatott össze,

kelet-német focihuligánok csapatták angol katonákkal és DJ-kkel.

És mindeközben még meg kellett küzdeniük azzal a rizikóval is, hogy a Brit Királyi Katonai Rendőrség megpróbálta elcsípni azokat, akik kábszit pakoltak magukba ezeken a sodró éjszakákon.

És hogy ki tudott nagyobbat bulizni akkoriban, a nyugat- vagy a kelet-berliniek? Dean Dransfield szerint alap, hogy az utóbbiak, hiszen “negyven évet éltek a Stasi alatt, ha van ember, aki hajlamos egy óriási megmenésre ezek után, akkor az a kelet-berlini lesz.” Akik egyben jóval nyitottabbak és közvetlenebbek is voltak. És gyorsan, intenzíven bepótolták a szabadság hiánya miatt kiesett éveiket.

De előkerülnek olyan emlékek is, amikor a Tresorból a Planetbe másztak át, hogy ott folytassák a partit, és végül azt lássák vasárnap reggel, hogy lámpakapcsolás után Dr. Motte (a Love Parade alapítója) maga menjen ki egy seprűvel a táncparkettre, és takarítani kezdjen. Ugyanő egy másik alkalommal egy Berlin Hardcore feliratú kazettát nyomott az egyikük kezébe, míg a Spree partján pihegett.

Visszaemlékeznek ugyanakkor arra is, amikor a kezdeti szikra kihunyt: 1996 környékén történt mindez.

Steve Dillon éppen leszerelni és hazamenni készült másnap, egy kedves kelet-berlini lánnyal hagyta el az éjszakai bulit, akinek azt mondta, azért szomorú nagyon, mert úgy érzi, sosem fogja ugyanezt a vibe-ot megtalálni sehol. Dean Dransfield ekkor szabadult a börtönből – korábban elkapták ekiárusításért -, és megkérdezte a próbaidős tisztjétől, elugorhat-e Berlinbe. Az rábólintott, de amikor elment a Tresorba, úgy érezte, ez már nem ugyanaz a hely.

“De nem csak a Tresor volt a gond. 1996 olyan volt, mint egy útelágazás: vagy a trance-t, vagy a gabbert kellett választanod, de én nem szerettem egyiket se.”

Persze, mint minden, aminek egyszer lemegy a Napja, ez a korai fellángolás is átadta a helyét friss folyamatoknak: Berlinben új hajtások fakadtak, új helyek nyíltak, 1998-ban megnyílt az Ostgut, lerakva a későbbi Berghain alapjait, mára pedig vérbő kreatív olvasztótégellyé alakult a német főváros, messze túlmutatva csak a zenén.

De azért végül hallgassuk meg, mire szórakoztak még a nosztalgiázó brit bakák – például Kid Paulra a Dubmissionön. Ötven hasznos perc mindenkinek az életéből:

(A cikket anyaoldalunk eredeti írása nyomán írtuk.)