20 éves a Massive Attack csúcsalbuma, a Mezzanine - Electronic Beats Hungary

20 éves a Massive Attack csúcsalbuma, a Mezzanine

Itt váltották le az első két album bólogatós melankóliáját zsigeri sötétségre, ami a zenekart is a teljes szétesés felé lökte.

1998. április huszadika volt a nap, amikor olyan hullámok indultak el a füstös-morózus zenék fővárosából, Bristolból, amik a mai napig gyűrűznek fű alatt a popzene glóbuszán, a hatások pedig még mindig számtalan zenében kitapinthatók.

Ez volt az a nap, amikor a trip hop zászlóshajójának számító (a műfaji elnevezéstől pedig ekkorra már rendesen fázó), Robert “3D” Del Naját, Grant “Daddy G” Marshallt és Andy “Mushroom” Vowlest magában foglaló Massive Attack megjelentette harmadik stúdiólemezét. Emelték vele a tétet, de egyúttal le is ereszkedtek egy olyan sűrű-paranoid atmoszférába, ami addig is jelen volt a hangzásukban, de csak alapjáratra tekerve, fekete bárányként a háttérbe szorítva. Ez változott meg azon a tavaszon.

A Massive Attack három tagja a Mezzanine megjelenésének évében Berlinben: Daddy G, Mushroom és 3D

A korábbi Blue Lines (1991) és Protection (1994) nagylemezekkel “csak” egy melankolikusabb, dubvárosi easy listening brigád voltak, a Mezzanine viszont vastagon ráfordult a nyomasztásra, és

egy komplett nemzedék besztondulós totemoszlopa lett, amihez mindig oda lehetett járulni, és mindig meglapogatta az ember hátát a szoba legsötétebb sarkában.

A merész beleállást a komoran elektronikus, fuzzy gitáros, lomha funkkal felöntött mocsárba nem is élte túl a zenekar teljes tagsága: Mushroom zenei ellentétekre hivatkozva 15 évnyi közös meló után, a lemez megjelenését követően kiszállt.

Idegenkedett a postpunkos borútól, inkább maradt volna a légiesebb nyomvonalon, olyannyira, hogy az album eredettörténete szerint az évtized egyik legszebb popzenei teljesítményének, a Teardropnak egy korábbi változatához ő egyenesen Madonnát kérte fel, de leszavazták. Maradt Elizabeth Fraser a Cocteau Twinsből, akinek az éneke minden rajongó agyába egy életre beletúrta magát (a dalt pedig a brit toptízbe). És valószínűleg azok közül is sokan felismerik, akik nem voltak a fanclub tagjai:

Kötelező említeni a Mezzanine kapcsán Neil Davidge nevét is, aki producerként lépett be az egyre törékenyebbnek tűnő kötelékbe, és végül ő is volt az, aki képes volt egyben tartani az album szövetét. Könnyű dolga éppenséggel nem volt, ha felidézzük a gondolatait erről az időszakról:

“Mushroom bejött a stúdióba, lenyomtunk pár órát. Aztán bejött G, addigra Mushroom már valahol máshol volt, és vagy visszajött később, vagy nem. G elidőzött egy darabig, aztán lelépett, végül D érkezett meg valamikor kora este. A felvételek elejétől kezdve fel voltak szabdalva a napok.”

Davidge egyszerűen csak úgy jellemezte a zenekari dinamikát, hogy “teljességgel működésképtelen” – aminek tükrében egészen elképesztő, hogy a végeredmény mégis mekkora súlyú anyag lett. Aminek karakterére egyébként maga a bandán belül fortyogó feszültség is egyértelműen rányomta a bélyegét. Vagyis ha nem lett volna ez az alapvető konfliktus, talán ez a cikk sem születik meg most.

Del Naja (aki mostanában azzal került be a hírekbe, hogy talán ő lehet az arctalan graffitisztár Banksy) fél évvel az album megjelenése után egy interjúban azt mondta, hogy az új irány a közös jót szolgálta, mert “ha ez a lemez eltér az előző kettőtől, akkor a következő még szabadabb lehet.”

Hát, ha toppolni nem is sikerült később a Mezzanine erejét, a lenyomata máig ott rezonál az aktuális popzenékben: vegyük elő akár Burial szívszaggató posztgarázsát, Dean Blunt megfoghatatlan célú artpopját, a Tricky elfeledett húgának is beillő FKA Twigset, Weeknd önmarcangoló R&B-jét vagy Flying Lotus váratlanul megboruló trekkjeit, nem nehéz odaképzelni melléjük az előhírnököt.

Amit javasolunk egészében újrahallgatni ebben a két évtizedes távlatban, hadd szakadjanak felszínre az emlékek. Ha még arra is emlékszel, hogy hol tartottál az életedben, amikor először hallottad ezeket a dalokat, akkor se lepődj meg – vagyunk így néhányan.