Arénában is autentikus: ilyen volt a Lovasi 50 - Electronic Beats Hungary

Arénában is autentikus: ilyen volt a Lovasi 50

Az esemény inkább volt színházi performansz, mintsem száraz koncertélmény, ami előnyévé és hátrányává is vált egyben.

Lovasi Andrást lehet szeretni vagy nem, egy biztos – neve hallatán mindenkinek beugrik egy sztori, amit azonnal meg kell osztani a jelenlévőkkel – szóljon az koncertről, első csókról, ivászatról vagy csalódásról. Ő az az ember, aki ott ült egy kisszéken gyerekkorunkban, és zenés kísérettel nyugtázta kamasz éveinket, madártollat tűzött a hajunkba, ha indiánosat játszottunk, és gyóntatott minket, amiért csokit loptunk az ábécéből.

Jelentősége megkérdőjelezhetetlen, ezt igazolta a tegnapi teltházas Aréna-koncert is, mely úgy tudott megmozgatni tízezer embert, hogy a Lovasi életmű minden porcikájában távol áll a jobb időket is megélt olcsó magyar tömegízléstől.

Mindezzel együtt persze mégis felmerül a kérdés, hogy mit adhat még Lovasi András ötven év alatt és után, három eltérő életkorú, igényű, társadalmi helyzetű generációnak. Van-e még olyan üzenete, ami egyaránt megérinthet egy 14 és egy 50 éves hallgatót 2017-ben is?

Az esemény inkább volt színházi performansz, mintsem száraz koncertélmény, ami előnyévé és hátrányává is vált egyben. Berendezni Lovasi kiskori szobáját a színpadra, vagy épp az éjféli presszó kocsmapultját, ötletes megoldás, azonban inkább valóak egy színházba, mintsem a Papp László Sportaréna hátsó sorában ülő nézőjének. Látványos és szofisztikált megoldás ülős koncertet szervezni, de ez a Kispálhoz (vagy Kiscsillaghoz) nem mindenki szerint illik, legalábbis ez volt érezhető a közönség egy részének reakcióiból.

Erre egyébként valószínűleg Lovasi is rájött, és spontán jófejségével oldotta a nézőtérből feltörő feszültséget, mindezt úgy, hogy egy aréna előtt is ugyanolyan autentikus maradt, mintha egy orfűi stégen sörözne a haverokkal.

Kétségkívül nehéz – sőt, lehetetlen – kiválasztani 50 év legjobb dalait, és pláne besűríteni azokat cirka három órába, így a koncepciót állítólag Lovasi személyes kedvencei adták.

A legalapabb őskispál-daloktól kezdve (Barlangban dobolok), a kötelező slágereken át (Ha az életben) a Kiscsillag-vonalig (Teremőr) rengeteg fontos szám felcsendült, nagyrészük újragondolva és aktualizálva. Egy-két további klasszikus sajnos kiszorult a listából, de ezeket bepótolhattuk a „Lovasi afteren” a Kuplungban.

Egyetlen és egyébként megbocsátható negatívum a vizuál, azon belül is az élőképes felvételek bekeverése, amik inkább sikerültek rosszul, mint jól, hiszen amellett, hogy késett, sokszor egészen másra fókuszált, mint ami éppen terítéken volt a színpadon. 

Ott voltak az elmaradhatatlan vendégelőadók, a szent hatság, a Lovasi – Kiss Tibi – Juci – Livius –Bérczesi – Likó Marci felállás, aminél többet már nem is kívánhatna az alterszívű magyar.

Látható volt, hogy ezek az emberek a színpadon nem csupán hivatalból, hanem őszinte, a szakmain túlmutató szeretetből alkotnak örök bajtársi szövetséget. Önazonosak, hitelesek, és legfőképp emberek tudtak maradni a mai napig.

A közel három óra alatt az összes létező érzelmet végig- és újraéltük, amire egy ember képes, és talán ez az, ami végképp örökérvényűvé teszi a Lovasi-jelenséget. Ha holnap hagyná abba, ha a második ötvenes buli után, akkor is kijelenthetjük, hogy ha ez a vég, nekünk tetszik.