James Ferraro hozta a fair árut - Electrify a Trafóban - Electronic Beats Hungary

James Ferraro hozta a fair árut – Electrify a Trafóban

Ötödik éve zajlik az egyik legfontosabb budapesti programsorozat a Tűzoltó utcában, szombaton ismét megkaptuk a szellemi beöntést.

“Hiánypótló elektronikus zenei sorozatot indítunk sokszínű és haladó szellemű programmal, feltörekvő nemzetközi és hazai művészekkel, kiemelt szerepet biztosítva az izgalmas felfedezéseknek és koncertszerű zenehallgatási élménynek” – közölte a Trafó 2013 tavaszán, ezt a vállalást pedig azóta sem vették félszívűen, sőt: nyugodtan mondhatjuk, hogy a kísérletező kedv hazai ünnepének számító, több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő UH Festnek született egy nem túl távoli unokaöccse, ami szintén szenvedélyes elánnal vetette bele magát abba, hogy a kánontól eltérő (nem csak) digitális hangtájakra vezesse mindazokat, akik még az IDM-et igénylik az EDM egészpályás letámadása ellenére.

Most szombaton tizenötödik alkalommal nyíltak meg az Electrify kapui, egy olyan projekttel, ami intenzitásában azonnal a legmagasabbra lökte az este ívét, hiába volt még hátra két nagynevű külföldi vendégelőadó.

Kitzinger + Mikolai = Phase Alternating Line

A Farbwechsel-alapító S Olbricht és a Kiégő Izzókból ismerhető Kitzinger Gábor együtt egy sodró dinamikájú, a korai zajzenékből és smirglis elektróból is kanalazgató, paranoid zakatolású hangfolyamra élőben reagáló 3D világba nyomasztotta bele a szemlélőt, aki előtt egy szolid történet bontakozhatott ki, szőnyegből kinyúló öltönyös kézzel, aminek tulajdonosa valami váratlan glitchnek esett áldozatul, tumorként burjánzó dobozokkal egy ijesztően villódzó padláson, és sok egyéb mellbevágó elemmel, köztük egy visszatérő arccal, ami az elkövetkező 12 órára biztosan belesült mindenkinek a középtávú memóriájába (igen, ő lesz az itt, feljebb).

A szokásos rövid sörszünet után következő Lolina, aki korábban Inga Copeland is volt, egy szempleren túl láthatóan mindössze három CD-lejátszót meg egy mikrofont kért csak, ez az alibizés viszont elég hamar az előadás szerves részeként kezdett működni.

Korábbi tettestársa, az Electrify-on szintén megfordult Dean Blunt nélkül – akivel a közös Hype Williams projektjüket pár éve úgy oszlatták fel, illetve passzolták le, hogy azóta sem tiszta ezzel kapcsolatban semmi, Hype Williams ugyanis azóta is van – egyedül, a soványsárga lámpák előtt, egy hevenyészetten felöltött felsőben adta elő furapopját, amihez jobban nem is passzolhatott az a szórakoztatóan kedves, sztondult szenvtelenség, amivel színpadra lépett.

Pláne azokkal a szövegekkel, amik benzinkút melletti cigizgetésről és autópályán a szemközti sávban kocsikázásról szólnak.

James Ferrarónak, az este headlinerének ezek után már csak annyit kellett tennie, hogy folytassa a valóság normális érzékelésének kibillentését – amivel az albumain sosem akadt gondja.

A 31 éves New York-i a mobiltelefonok, plázazenék, operációs rendszerek, csilingelő notificationök és a vásárlói magatartás elősegítésére írt, idegenszerűen melodikus tévéshopos hangok műanyag tengeréből szobrászkodik össze egy olyan sajátos kapitalizmus-kritikát, ami egyszerre megkapó és bénító, egyszerre tűnik egy végtelenített reklámdemódalnak, és válik valami egészen andalítóan romantikussá.

Az ember, akinek kvázi a vaporwave műfaját is köszönhetjük, ehhez a múltban érlelt hamis utópiához pont passzoló kékhalál-háttér előtt úgy zárta rövidre az estét, hogy máris felírjuk a filofaxba az áprilisi folytatást.